Heó!

Sokféleképpen be lehetett volna harangozni ezt a mérkőzést. A Bajnok, a feltörekvő ellen. A Legenda, a fiatal titán ellen. A Hírességek Csarnokának várományosa, egy építőmunkás ellen. Művész, az iparos ellen. Vagy épp nagyon sarkosan, az öreg, a fiatal ellen. A múlt és a jövő csapott össze egy búcsúmérkőzés formájában, 2016.12.17.-én az USA-beli Californiában, Inglewood-ban, a Forumban.

Bernard Hopkins (55-7-2-2; 32KO) már akkor a profik között bokszolt, mikor ellenfele, Joe Smith Jr (22-1-0; 18KO) még meg sem született. A Hóhér becenevű Hopkins nem szorul különösebb bemutatásra, legalábbis azok számára semmiképp sem, akik a ring világának népéhez tartoznak. Mert bizony, aki jártas a bunyóban, annak egyszerűen lehetetlen, hogy ne találkozott volna valamikor ezzel az élő legendával. Véleményem szerint simán esélyes, hogy a jövőben megfilmesítik az amerikai csillag életét, és karrierét, mert minimum példamutató, és minimum vászonra való ez a kalandos életút.

Elmondható, hogy a poklot megjárva, a ring kegyetlen, háborús ösvényén végiggázolva, a showbiznisz és a bunyó minden csínját-bínját kitanulva küzdötte fel magát a világ tetejére, a mennyekbe, mint egy Hóhér, majd a mennyeken is túljutva, a lehetetlennel dacolva, immár Földönkívüliként a valaha élt legnagyobb sportolók közé emelkedett. A sittről indult, első meccsét elbukta, majd sorra hozta a győzelmeket, nem vetette vissza első világbajnoki mérkőzésén elszenvedett veresége sem, majd teljesítményével kiérdemelte a Hóhér becenevet, amely akkor változott Alienné, mikor már tényleg mindenki leírta, mert lehetetlennek tartották, hogy ilyen idős korban az ember profi ökölvívó világbajnok legyen. Így hát már szinte az a legenda nőtt köré, hogy nem is ember, hanem egy Alien, vagyis Földönkívüli. Hihetetlen, de már 51 éves. Ellenfele 27, és elképesztő adat, hogy 11 hónappal azután született, hogy Bernard elvesztette első profi mérkőzését egy másik ismeretlen srác, Clinton Mitchell ellen, 4 menetben többségi pontozással.

Nem adta fel, és jöttek is a sikerek szép sorjában, mígnem kiharcolta, hogy megkapja az esélyt az IBF betöltetlen középsúlyú világbajnoki címéért. Nem járt sikerrel, de nem kellett szégyenkeznie, egy zsenitől ugyanis nem szégyen kikapni. Egyhangú pontozásos vereséget szenvedett, az akkor még veretlen riválistól, akinek szintén ez volt az első világbajnoki meccse, és aki ezzel (no, és persze számos későbbi, feledhetetlen sikerével) kárpótolta magát azért, hogy anno ocsmány csalással vesztesként hozták ki az 1988-as olimpia döntője után. Ez az ellenfél, bizonyos Roy Jones Jr volt.

Nem sokkal később, és pár győztes csata után ismét odakerült a nagy esély kapujába, ám csak döntetlent ért el Segundo Mercado ellenében. A visszavágón azonban már nem volt kérdés: Hopkins a hetedik menetben pontot tett a kérdőjel helyére, és csúcsra ért. De hol volt ekkor még az igazi csúcstól. Innentől kezdve ugyanis, fokozatosan lépkedve ő lett a középsúly egyeduralkodója. Annyi címmeccset nyert, hogy ezeket felsorolni is nehéz lenne. Nem is elemezném ki, inkább csak leírom azokat a pillanatokat és meccseket, vagy benyomásokat, amik hirtelen eszembe jutnak a Legendáról.

A "Hóhér szeme"... Kinek lenne kedve egy ilyennel versenyre kelni, és dacolni?

Amikor elkezdett fekvőtámaszozni Jean Pascal ellen; mikor leütötte Robert Allen-t a harmadik meccsükön (ha jól rémlik, akkor láttam először teljes meccsen bokszolni, és nem csak összefoglalóban); mikor a történelem során elsőként, és azóta is egyedüliként egyesítette a négy nagy világszervezet bajnoki címeit, és ezért Oscar de la Hoyát ütötte ki, azzal a máj tájékra mért felütéssel a kilencedik menetben; mikor vitatható vereségeket szenvedett Jermain Taylor ellen; mikor megalázta Kelly Pavlikot; mikor olyan botrányos sajtótájékoztatót tartott a Felix "Tito" Trinidad meccset megelőzően, és aztán jó alaposan eltaposta a zászló után magát a puerto ricóit is; mikor botrányosan ért véget a Chad Dawson elleni meccse; mikor többször is ellene szurkoltam, mert irritált a viselkedése; mikor a Roy Jones elleni, évekkel későbbi rettenetesen rossz visszavágót megnyerte, hú, de utáltam azon a meccsen is; mikor immár vén fejjel kioktatatta Shumenovot, Muratot és Cloudot; majd mikor az utolsó mérkőzésén Sergey Kovalev bizony igencsak elverte, DE(!) ki, nem ütötte! Mind, mind feledhetetlen pillanat. Kettő év és egy hónap telt el azóta a vereség óta, és tudvalevő, hogy Hopkins sosem hagyott ki ilyen hosszú időt két meccs között, persze érthető, ha az ember fia 50 évesen (egy olyan vereség után főleg) már nem annyira aktív.

Ám megemberelte magát, elhatározta, hogy igenis visszatér még egy utolsó, búcsúmeccs erejéig. És ahogy tőle megszokhattuk, belenyúlt a tutiba, nem kerülte el a kihívást, és egy eléggé veszélyesnek tűnő fiút szemelt ki az újabb áldozat szerepére. A felvezetés csak és kizárólag Hopkinsról szólt, ami érthető, ő a legenda, ez az ő estéje, láthattunk rengeteg bejátszást a csatáiról, és valahogy olyan nosztalgikus hangulatban teltek a percek. Sokszor kirázott a hideg, ahogy az élményekre gondoltam, amik hozzá köthetőek. Mutatták, ahogy gyakran alabárdos, félmeztelen hóhérsegédek kísérték a ringig, rajta pedig csuklya volt, és végigfut a hátamon a hideg, ahogy arra gondolok, ahogy Ő, az "Executioner" felballag a ring köteleihez, a közönség felé fordul, X-et formál a kezeivel, majd jobbját a torka előtt elhúzva jelzi az egybegyűlteknek, köztük az ellenfelének, hogy itt bizony ismét kivégzés várható.

Az egész estét olyan hangulat lengte körül, ami miatt nem tudtam elképzelni, hogy ez a Földönkívüli pali ne tegyen ismét csodát, és gyűrje le ismét a fiatalságot. Ugyanakkor az ellenfélnek ez egy talán soha vissza nem térő alkalom arra, hogy kitörjön az ismeretlenségből, és nevet szerezzen magának. Ez pedig rettenetesen veszélyessé tette.

Joe Smith Jr az előző mérkőzésén bizonyította, hogy nem szabad alábecsülni, mert képes élni a lehetőséggel. Számomra teljesen ismeretlenül lépett ringbe a jó nevű, jó ranglistás helyezésekkel bíró, korábbi világbajnoki kihívó, lengyel Andrzej Fonfara ellen, és aznap sikerült alaposan felborítania a papírformát. Meg a lengyel formát is. Megvallom, kedvelem Fonfarát, szorgalmas bunyósnak tartom, és úgy is kezdte a meccset, ahogy várni lehetett, ő irányított, sőt az a véleményem, hogy párszor, abban a pár percben, mintha az amerikainak gondjai is lettek volna. Aztán egyszer csak BUMM! Fonfara egy mennykőcsapás erejével érkező ütéstől a földre zuhan! Felkel, de nincs esélye. Smith lemészárolja. Egyetlen egy menet. Az év egyik legnagyobb meglepetése, és az év egyik legnagyobb KO-ja. Hogy mire volt jó ez a győzelem? Arra mindenképp, hogy az ifjú Smith ezen a búcsúmeccsen lehetőséget kapjon.

Az ifjú amerikainak csak a Fonfara elleni diadalát láttam, így nem kezdek őrült elemzésekbe a stílusát illetően, és nem taglalom az eredményeit sem. Annyi biztos, hogy ez a srác nagy ütő, és, hogy nem azért érkezett Inglewood-ba, hogy szépen asszisztáljon az öreg dicső búcsújához, hanem, hogy megragadja a lehetőséget. Egyszer képes volt rá. Képes lesz rá ismét? Vajon a meccs felvezetése szólt csak Hopkinsról, és a meccs már az ellenfélről fog? Vagy Hopkins ismét sikert arat, Smith pedig talán feledésbe hull? Annyit megtudtunk róla, hogy építőmunkásként dolgozik... Itt az esélye, hogy otthagyja az állását. Hogy megváltoztassa az életét. Az ő szemszögéből nézve ettől "csak" egy öregember választja el. Aligha várható, hogy ne gázoljon át rajta, amennyiben felfogja az esély jelentőségét. De felfogja-e? És Hopkins? Vajon tényleg nem képes elbánni vele még az idő sem? Vajon a két inaktív év alatt mennyi rozsda rakódott rá az amúgy is már elkerülhetetlenül rozsdásodó fogaskerekekre? A meccs előtt én Hopkins pontozásos győzelmét vártam, méghozzá amiatt, mert túl rutintalannak láttam Smith-t, és hiába ütötte ki brutálisan Fonfarát, nem éreztem meggyőzőnek aznap. De az csak egy menet volt, így nem tudtam, mire is számítsak tőle. Mindjárt kiderül, hogy megcsalt-e a megérzésem. Felfokozottan, az "öregnek" szorítva vártam a csatát.

A bevonulásnál a régi, Executioner-féle módit láthattuk Hopkinstól. Fekete csuklyás maszk, kék szegéllyel, irány fel a ringhez, ott X-et formál a kezeivel, majd egyiket áthúzza a torka előtt. Libabőr, és borzongás. Micsoda ember! Micsoda kvalitás, akarat, és tűz. Kiegyeznék vele, hogy 51 évesen ilyen formában legyek, azt hiszem. Egykorú vagyok az ellenfelével, sőt még én is idősebb vagyok nála néhány hónappal. Smith elszántnak tűnik, biztos vagyok benne, hogy érzi, saját kezében a sorsa, a jövője. Neki is szurkolok, méghozzá, hogy jó meccsen kapjon ki. Végülis egy vereség után is befuthat még, van ideje, Hopkinsnak már kevésbé. Aztán ki tudja, belőle kinézem, hogy tíz év múlva is leütöget pár menetet.

Elindult a mérkőzés, szép nagydarab erős gyerek ez a Smith, hú, erőteljes jobbkezese zúg el, határozottan kezd! Mindkét fiú jobbkezes, Hopkins, mint valami tartozéka a ringnek, olyan természetes látványt nyújt, így túl az ötödik X-en is. És ki tudja hány ring melletti X-en is túl. A meccset Jack Reiss vezeti, gyorsan szét is választja őket egy gyors összekapaszkodás után. Nagy kedvencem Reiss is, ha szabad olyat mondani egy bíróra, hogy kedvenc. Minden adott hát egy jó csatához. Remélem, mindenki erőn felül teljesít, legyen emlékezetes ez a búcsú.

Smith tör előre, várható volt, hogy ő fog előrefelé nyomulni, BHop tartja a távot, majd remek felütéssel talál állon, majd csibészes mozgással somfordál odébb, nem lehet nem kedvelni ezt az embert. Vagy lehet nem kedvelni, de nem lehet nem érzelmet nyilvánítani felé, ebben is egyéni, ebben is igazi bajnok, mert hát a nagy bajnokok bizony nem sótlanok, a nagy bajnokok attól is azok, akik, hogy érzelmeket okoznak a nézőiknek. Hopkins nagy bajnok. A valaha volt egyik legnagyobb. És akkor tömjénezését itt és most abbahagyom, mert sok lesz, csupán próbálom érzékeltetni, hogy mennyire tisztelem ezt az öregurat. Pedig hányszor ki nem állhattam anno, te jó ég! De Hopkins csak egy van.

És Hopkins továbbra is próbálja tartani a távot, és tördelni a zöld-fekete, ötletesen "Future" felirattal ellátott nadrágos fiatal bunyóját, majd Smith szinte láthatatlanul keményen talál jobbal fejre, csak onnan vettem észre, hogy mintha Hopkins egy picit megtántorodott volna. Smith rögtön beindult, ezúttal egy kőkemény balhorga is becsapódik fejre, fú, de kemény ez a gyerek! A menet vége felé egy bal egyenese is talál, Hopkins pedig körbemozog, kivonja magát, tudja, mit kell tennie, ha nem neki áll a zászló. Vége az első menetnek, azért nem gondolom, hogy olyan nagy gondból kellett kikecmeregnie a Hóhérnak, de nagyon oda kell figyelnie erre a Smith fiúra.

A közönség soraiban mutatják Hopkins lányát, aki természetesen szurkol a papának. Hmm... Olyan idős lehet, mint Smith Jr. Érdekes dolgok ezek.

A következő két menet hasonlóan telt, bár Smith ezúttal fejen nem talált olyan keményen, mint a nyitó körben, azonban láthatjuk, hogy jól használja az elöl lévő kezét. Igaz, a bal egyenest nem igazán üti, nem visz bele erőt, viszont arra nagyon is jól használja, hogy bemérje ellenfelét, és hogy lopja a távolságot. Leginkább a testütéseit húzza meg, és ezeken érződik is, hogy van bennük kakaó bőven. Hopkins továbbra is hátramenetben bokszol, ezt is vártam tőle, olykor beugrásokkal próbálkozik, olykor megelőzi ellenfelét, és a második menetben volt egy gyönyörű, gyors jobb egyenese fejre. Ezt a jobbost különben, rövidebb kivitelben többször is elsütötte, viszont úgy látom, hogy túl sokat hátrál, Smith pedig aktívabb, és több erőst ütést is indít, így szerintem az első három felvonás a fiatalé. Mellesleg Hopkins közbeütéseiről oktatófilm készülhetne.

Eddig a negyedik volt a legjobb menet! Hopkins szemszögéből is, meg amúgy is. Többet ütött, és az eddigieknél jobban védekezett a Hóhér, remekül vette ki magát a támadások elől, és lopakodó mozgása közben több szép találatot bevitt, szépen talált bal horoggal, és egy kiváló jobb egyenessel is fejen. Smith elszántan rohamozott a menet végén is, de ezúttal, bár talált ő is, nem tudott idősebb vetélytársa fölé kerekedni. Nem kérdés, hogy Hopkinsé ez a menet.

Az ötödiket jól kezdi Smith, remekül duplázza a bal horgokat fejre, majd rövidesen Hopkins belever egy kőkemény horgot, nem szabad elfeledkeznie a védekezésről egyiküknek sem! Hopkins odébb totyog, iszonyú furcsa a mozgása, mintha ezzel is incselkedne kicsit, legalábbis én így látom. Aztán Smith utánaered, és többször is keményen eltalálja horgokkal és felütésekkel, érezhetően nagyon komolyan veszi ezt a csatát. Mialatt összekapaszkodnak, akkor sem áll le, tovább csépeli veterán riválisát, aki egy fejre mért jobb csapottal jelzi, hogy ő is a ringben van! És ahogy Hopkins tartja a távot, abból is érződik, hogy mennyire lételemévé váltak ezek a mozdulatok, mennyire eggyé vált a boksszal, mennyire beleivódott minden, amit az edzéseken, a meccseken, és az életben megtanult. Jobb egyenese talál, majd belép, és bal felütés testre, fogás. Látszik is Smith fején a frusztráltság. Aztán ezúttal kemény bal horog talál fejen Smith-től, hiába Hopkins trükkjei, ez a srác nem fog zavarba jönni ennyitől. Bizony nem. Ostrom alá veszi az idős bunyóst, testre, fejre is keményen rángatja a csapásait, Hopkins pedig próbálja tompítani a becsapódások erejét, ám most tiszta, kőkemény jobbos talál fejen, úúú, ezt megérezte a Hóhér, ez nem volt kellemes! A kép mit sem változik a menet hátralévő idejére, ez az egyik legegyértelműbb menet, Smith nyeri, 10-9-re. Biztosan nagyokat üt, elvégre Fonfarát nem lehet csak úgy kicsapni, de Hopkins, akit még soha nem ütött ki senki, egyelőre jól állja a sarat. Viszont a győzelemhez ennél több kéne, valamit ki kell találniuk John David Jackson edzővel. Ja, hogy John David Jackson is az egykori legyőzöttjei között van? Hát igen, ez is kuriózum, Hopkins módra. Gondoltam megemlítem, érdekességképpen.

A következő menetben Smith talán még inkább fokozta a tempót. Folyamatosan jött előre, és ostromolta a bajnokot (engedtessék meg, hogy Hopkinst bajnoknak tituláljam, még úgy is, hogy jelenleg nincs semmilyen címe). A menet során, egy kis képen feltüntették Smith edzőjét, Jerry Capobiancót, aki üvöltve közvetítette neki az utasításait, "Maradj koncentrált!"; "Jab! Jab! Jab!" (vagyis egyenes, egyenes, egyenes), és jó volt látni, hogy Smith reagál az elhangzott szavakra, úgy tűnik, működik köztük a mágia, ami összeköt mestert és tanítványt. A menet közben sokadjára hangzott fel a közönség soraiból a "Hop-kins, Hop-kins, Hop-kins!" rigmus, nem csoda, hogy a publikum nagyobb része neki szurkol. Én is, de ez a hajó eddig elúszni látszik. Eltelt a meccs fele, és nálam négy ponttal vezet Smith Jr (ötöt nyert, egyet vesztett). A gong után Smith felemeli a kezeit, jelzi, hogy nyeregben van. Rögvest utána egy tapsoló, szőke hölgyet mutatnak, kiderül, ő Joe Smith anyukája. Hmm, nem illik egy hölgy korát firtatni, de olyasmi idős lehet, mint Hopkins. Újfent elmosolyodom, szerintem nem csak számomra érdekesek ezek a dolgok.

A helyzet mit sem változott a hetedik menetre. Smith érezhetően erősebb, gyorsabb, frissebb, és agresszívabb ellenfelénél. Persze Hopkins továbbra sem csak kapja, hisz adja is a pofonokat, többször is jól ver közbe, sőt még egy kisebb ritmusváltása is volt, de képtelen kárt tenni a fiatalabb versenyzőben. Irigylésre méltó, hogy valaki az ő korában, két év szünet után ilyen produktumra képes egy friss, éhes ellenfél ellen, de ez egyszerűen nem elég, ezek csak felvillanások. Ez a menet is Joe Smith-é, 10-9 arányban. Lesz-e változás, képes-e újítani valamit a Hóhér? Remélem, igen.

Smith ismét terelgeti Hopkinst, üt egy bal horgot, majd a sarokhoz közel, megállnak a köteleknél. Smith soroz, bal-jobb egyenes, bal-bal horog, jobb felütés, balos, és Hopkins kizuhan a ringből, te jó ég! Óriásit esik, be a székek közé, megüti magát. Ilyenkor húsz másodperc áll rendelkezésre visszajönni, lesz-e folytatás? Hopkins kissé döbbent, lökést reklamál, de láthatóan nem volt az. A meccsnek vége, és az ismétlésből is kiderül, hogy tiszta, egyértelmű KO volt. KO a 8. menetben! Joe Smith Jr, aki egy brutális KO-val robbant be a köztudatba, most egy újabb KO-val növeli hírnevét, vagy talán már hírhedtségről beszélhetünk, mert kiüti azt, akit még senki nem ütött ki, kiüti a legendát, a búcsúmeccséről győztesen távozni kívánó legendát, kiüti a Hóhért, kiüti a Földönkívülit, kiüti Bernard Hopkinst! Micsoda drámai befejezése ez egy páratlan karriernek. Már, ha ez a vége. Ez a vége? Nem tudom, majd az idő eldönti, és választ ad.

Kicsit kurtán, furcsán lett vége ennek a meccsnek, mert úgy tűnt Hopkins meg is sérült, bár nála nem mindig tudni az igazságot, most nem feltételeznék tőle semmiféle zsiványkodást a háttérben. A helyzet az, hogy Joe Smith ezzel sokak estéjét (főleg Hopkinsét) elrontotta, de hát ő azért jött ide, hogy győzzön, és köszönte szépen a lehetőséget, gyakorlatilag hibátlan teljesítményt nyújtva, élt is vele. Kérdés, hogy mi lett volna, ha korábban találkoznak, mikor Hopkins még tényleg csúcsformában volt, de a bunyóban nincs, "ha", vagy "volna", mint ahogy Hopkinsnál sincs olyan, hogy ideális kor, vagy csúcsforma, mert láthattuk, hogy nála nem egészen úgy működnek az élet korlátai, mint másoknál. Joe Smith elégedett lehet, mert egy kiváló sportember ellen aratott győzelmet, büszke lehet a sikerére. Viszont tényleg nagy kérdés, hogy hogyan tovább? Győzelmével előkelő helyekre kerülhetett a ranglistákon, most már tényleg előtte áll a jövő, berúgta az ajtót, és a bajnokok, és szervezetek kapujánál kopogtat, vagyis dehogy kopogtat, inkább dörömböl! Meglátjuk, remélem, meglátjuk, mire megy majd az él menőkkel, ez a kétségkívül éhes, képzett, és kemény srác. Kíváncsian várom.

Hogy mi lesz Hopkinsszal? Fogalmam sincs. Ezen a meccsen már azért nem mutatott olyan dolgokat, mint korábban, mégis élmény volt ismét küzdeni látni. Lehet, hogy az idő kíméletlen vasfoga immár őt sem kímélte? Nem tudom. Nem merem kijelenteni, hogy ezen az estén láttuk utoljára. Nála sosem lehet tudni.

A pontozás állása is nyilvánosságra került, na, ez viszont már megint olyan dolog, amitől sírhatnékom támad. És megint rutinos pontozókról beszélünk, és nem értem, hogy képesek így látni egy meccset. Tom Taylor: 69-64 Smith, ez rendben van, én is így láttam, nem is nagyon lehetett másképp látni. Tim Cheatham 67-66 Smith, ez már gyengébb, hisz 4-3 arányban jobb Smith, vagyis Hopkins 3 menetet nyert, de ami valami röhej, az a háromból leghíresebb pontozó Pat Russel lapja 67-66 Hopkinsnak! Ezen a lapon Hopkins nyert 4, négy, azaz NÉGY(!) menetet! Hogy az öregistenbe, melyik meneteket? Mert a negyediket tuti. Meg, ha nagyon-nagyon szorossá akarjuk tenni, akkor még a harmadik neki adható, de ennyi. Ez maximum kettő, és az is necces, nem még NÉGY! Ez alapján kész szerencse, hogy Joe kiütötte Bernardot, mert még a végén valahogy döntetlen lett volna, vagy simán kihozza győztesnek a Hóhért. Eszem megáll az ilyenen, komolyan. Nem értem. Miért jó ez? Én nekem ne próbálja meg bemesélni senki, hogy ezt így is lehet látni! Hogyan? Azért ül ott, hogy jól lássa, attól közelebb már nem lehet ülni, ha meg nem lát, akkor el kell menni szemészhez, vagy visszavonulni. Lehet hibázni, csak marhára nem kéne. Meg nem annyiszor, ahányszor manapság hibáznak a bunyóban! Pont, hogy nem fér rá a gödörben lévő ökölvívásra az ilyen gyermeteg hiba. És lehet így látni, ha egy meccs szoros, de ez a meccs minden volt, csak szoros nem! Legyen elég az ilyen förmedvény mellépontozásokból. Nem hiszem el, hogy valóban jobbnak lehetett látni Hopkinst a hét menet alapján. Csak irányítottan, vagy eleve elhatározva, hogy márpedig a búcsúmeccsét ő nyeri. És ez senkire nem vet jó fényt. Na, de erről legyen elég ennyi. Ja, igen, Jack Reiss hiba nélkül vezette a meccset.

Gratulálok az ifjú harcosnak, aki ezzel megvédte WBC International címét, új mérlege 23-1-0; 19KO. Hopkins új, és talán végső mérlege: 55-8-2-2; 32KO. Mindkettejüknek a legjobbakat kívánom.

A meccsről, és Hopkinsról, illetve magáról a körülményekről a következő találós kérdés jutott eszembe, a Hobbitból:

"Mindent befal, pofája tátott, szárnyast, szárnyatlant, fát, virágot, vasat csócsál, acélt ropogtat, fogával követ is kikoptat." ... Az idő.

Heóka!

BÚnyós Évet Kívánok! Borzasztó szóvicc, elnézést érte. De most komolyan, nagyon boldog, pofonokban, és izgalmas bunyókban gazdag, ám mégis kellemes, és békés, boldog új évet kívánok mindenkinek!

És visszamenőleg boldog karácsonyt. Kicsit sok volt a töltött káposzta, ezért aztán hanyagoltam az oldalt, de folytatom töretlenül, és terveim szerint továbbra is aktív maradok az új év során is. A tavalyinál jobb, remek meccsekben és ökölvívó eseményekkel teli, szép évet kívánok! Minden jót!

Ui: A múlt évről lesznek majd meccsek, amiknek a megírását pótolni fogom, és lesznek, melyekét nem. A következő bejegyzésem, egy ilyen hiánypótló bejegyzés lesz, mert megírását, már karácsony előttre elterveztem, de hát nem lehet mindig a tervekhez igazodni. Na, csókolom, csókolom, még egyszer boldog új évet kíván A ring világa!

Heósztok

Így kapásból, ami eszembe jut, hogy melyik meccset várom idén leginkább, az egy visszavágó Carl Frampton és Leo Santa Cruz között (a képen). Meg, ahogy így írom, nagyon várom a Danny Garcia vs Keith Thurman, és a Joshua vs Klitschko meccset is! És ez még csak az év első fele. Csudi jó lesz!

És itt egy indokolatlan kép Lennox Lewisról és Evander Holyfieldről. Csak mert királyok, és mindig is azok lesznek. El ne felejtsük őket soha! Biztos lesz róluk, illetve más legendás bunyósokról is írásom. Na, de legyen elég ennyi, heóbeó!

Heóka!

A brit házirangadók mindig rangos eseménynek számítanak, nem csak bokszban, hanem egyéb sportokban is. Ökölvívásban nagyon komoly presztízzsel, téttel és elismeréssel kecsegtetnek az egymás elleni küzdelmek, hisz a szurkolók is igazán nagy becsben tartják saját bajnokaikat. A briteknél óriási múltja és rangja van a profi ökölvívásnak, ezért aztán törvényszerű, hogy a szigetlakók egymással is elképesztően vérre menő derbiket, kőkemény ökölcsatákat vívnak. És vannak öklözők, akik már a meccs előtt is egymásnak mennek, a show, és a figyelemfelkeltés miatt, vagy csupán azért, mert ilyen a habitusuk. És ilyenkor megfognak egy asztalt, és megpróbálják hozzávágni a másikhoz, ahogy azt Chisora is tette.

Dereck Chisora (26-6-0; 18KO) felől, már rég kiderült, hogy egy balhés alak, több sajtótájékoztatót, vagy mérlegelést döntött már káoszba egymaga, viszont a ringben ezt több alkalommal egész egyszerűen értékelhetetlen, semmilyen teljesítménnyel toldotta meg. Persze voltak jó meccsei, és minden veresége jó bunyósok ellen, vállalható körülmények között született (a tyson fury elleni visszavágós veresége nem nevezhető se vállalhatónak, se semmilyennek, mert egy altató izgalmi szintjéhez sem ért fel, és a két srác majdnem elérte, hogy megutáljam a teljes nehézsúlyt, mint kategóriát). A "Del Boy" becenévre hallgató bunyós, 32 éves, 187 cm magas, és 250 és 1/4 font súllyal mérlegelt.

Dillian Whyte-ot (19-1-0; 15KO) a bokszbarátok nem ismerik olyan régóta, mint Chisorát, azonban azt hamar megtudtuk, hogy hasonlóképpen nagyszájú, és szintén nem megy a szomszédba egy kis keménykedésért. Leginkább egyetlen veresége miatt vált ismertté, amikor összemérte erejét a mára már IBF világbajnok Anthony Joshuával, akinek akkor 14-0-0; 14KO volt a mérlege (most 18-0-0; 18KO). Dillian az első olyan ember volt, aki nem tört meg már a mérkőzés elején AJ ellen, és nem piszkította tele a nadrágját. Menetet is tudott nyerni, sőt néhány kemény, komoly ütéssel meg is rendítette a feltörekvő olimpiai bajnokot. Joshua persze átvészelte a kritikus időszakot, és a 7. menetben, jobb felütésével egy nagyon jó mérkőzést zárt le, és győzött technikai KO-val. Whyte azóta három győzelmet aratott, Ivica Bacurin (KO6), David Allen (W10), és Ian Lewison (W RTD10) ellen. Utóbbi két meccsén WBC International, és Brit bajnoki címet szerzett. A rutin egyértelműen Chisora, a fiatalság, és a nagyobb lendület egyértelműen Whyte mellett szólt. A "Body Snatcher" becenevű bunyós 28 éves, 193 cm magas, és 246 és 1/4 fonttal mért be (fiatalabb, magasabb, könnyebb). Mindkét fiú jobb kezes, normál alapállású.

Meccs előtti ranglistás helyezéseik: Chisora: WBC: #11; WBA: #12; IBF: #11. Whyte: WBC: #10. A mérkőzés - számomra meglepő módon - nem címmérkőzés volt, pedig indokolt lett volna a WBC International, és a Brit bajnoki cím terítékre kerülése is, ám valamiért címek nélküli, 12 menetes, nehézsúlyban megrendezett csatát láthattak a nézők. A meccs, az Anthony Joshua vs Eric Molina előprogramjában szerepelt, és felfokozott várakozás fogadta, ami már anélkül is meglett volna, ha a sajtótájékoztatón nem ugranak egymásnak. Így meg, hogy egymásnak ugrottak, még inkább várós csatává vált.

A bevonulás során Chisora a Hotel California, Whyte pedig az AC/DC taktusaira vonult be (először pedig azt lehetett hinni, hogy a Cápa című film, fenyegető ritmusa közepette fog beballagni a ringbe). A meccs előtt én inkább Whyte győzelmét vártam, mert Chisora jó pár korábbi teljesítményével nem voltam elégedett, és úgy véltem, ezúttal is csak a meccs előtti szövegelés, meg felhajtás ment, úgyhogy amellett, hogy vártam a meccset, tartottam is tőle, nehogy siralmasan unalmas, és nézhetetlen legyen (ettől gyakran tartok, ha nehézsúlyról van szó). Aggályaim alaptalanná váltak. A két fiú nagyon odatette magát erre a csatára. A bemutatásnál kiderült, hogy ez egy amolyan eliminációs, selejtezős mérkőzés a WBC-nél, vagyis, aki győz, az igencsak kedvező helyzetbe, előre kerülhet a ranglistán. Ez logikus is volt, hiszen 10., és 11. helyeikből következik, hogy egy esetleges siker, jóval előrébb röpítheti a győztest. Ez hát a kimondott tétje a dolognak. És most már jöjjön is az első menet. GONG!

Chisora (fekete nadrágban) kezdett jobban, fejét azonnal az ellenfél mellkasához nyomva jött előre, és testre ütött kemény horgokat, felütéseket. Whyte (kék nadrágban) azonnal megpróbált közbeverni, majd távolságot tartani, de riválisa tovább jött előre. Dillian pillanatai következtek, egyenes ütéseivel feltartotta Chisorát, testre is odavert neki, ezután pedig, mikor Del Boy ismét a köteleknek nyomta, Dillian újfent keményen talált testen. Whyte próbált középen maradni, de Chisora is, ám a fiatalabb bunyós aktívabb volt, fejen egyenesekkel, testen pedig remek felütésekkel talált, ha már Body Snatcher a beceneve. Kifejezetten jó első menet volt, mindössze kétszer-háromszor akaszkodtak fogásba, igaz, a felvonás így ért véget. Whyte menet, 10-9.

2. menet. A felvonás elején Whyte leginkább másodszándékból, kontrákból talált többet, Chisora jött előre, és próbált a ring közepéről nyomást gyakorolni ellenfelére. Egy parázsabb ütésváltásban, Whyte egyenesei után Chisora dinamikus lengője elszállt, elkerülte a célt, de volt benne erő bőven. Látványos lett volna, ha betalál. Összekapaszkodás, és Terry O'Connor bíró kommentárja után remek fogadó jobb felütés fejre Whyte-tól, majd rövidesen még egy, most első szándékból. Whyte továbbra is irányított, könnyed egyeneseket ütött, aztán Chisora felpörgött, és kemény horgokkal támadta a sarokhoz hátráló ellenfelet. Whyte visszaadott egy balhorgot fejre, ki is jött a sarokból, de Chisora zakatolt tovább előre, nagyon kemény testütésekkel próbálkozott, majd Whyte újfent eltalálta fejen egy jobb felütéssel. Az utolsó másodpercekben Whyte még betalált testre és kétszer fejre is bal horgaival, és ezt a menetet is vitte. 10-9; össz: 20-18.

3. Chisora bujkált, hajlongott a könnyed egyenesek elől, majd kemény bal horoggal próbálkozott fejen, de nem talált tisztán. Egyből a kötelekhez nyomta Whyte-ot, aki gyönyörűen rázta meg magát, és gyors testsorozása után be is forgatta ellenfelét, így eljöhetett a kötelektől. Röviddel ezután Whyte kemény hátsó kezeseket indított, felütése testen talált, aztán fejre nem volt tiszta a horga, de tényleg nagyon keménynek tűnt, kicsivel később a harmadik ütése pedig elzúgott. Most Chisora kapta el a fonalat, bal horog fejre, bal-jobb felütés testre, bal egyenes fejre, mind keményen talált! Del Boy most egyértelműen átvette az irányítást, kapott ugyan fejre és testre is egy-egy felütést, azonban testre ő is adott kettőt, és ezúttal az ő könnyed bal egyenesei találnak, de nagyjából az összes, amit elindít. Ó, és most jobb felütése után, ami befér testre, kemény bal horoggal talál fejen, talán az eddigi legkeményebb találat a meccsen! Keményen gyürkőztek a továbbiakban is, azonban ez a menet, először a meccs során, Chisoráé. 9-10 (29-28).

4. Nagyon szoros menet volt, több dulakodással, mint eddig. A menet első fele inkább Chisora, a vége Whyte fölényét hozta, ezt most nehéz eldönteni. Talán több látványosabb találata volt Whyte-nak, és itt a végén jobban beleerősített, jól ütött ugyanazzal a kézzel testre-fejre felütést többször is, míg a menet elején Chisorának egy felütése ült fejen a leglátványosabban. Inkább Whyte menete, de tényleg nagyon szoros volt, ide is, oda is lehetne adni. Nálam Whyte 10-9 (39-37).

5. Most is jobban kezdett Chisora, dupla baljai keményen találtak fejre, majd Whyte egy jó jobb kezessel fejre vitt be találatot. Hú, kőkemény Chisora bal horog fejre, egy pillanatra Whyte bele is billent! Nem sokkal később Whyte kemény jobb-bal felütéssel talál testre, majd fejre is bevitt egyet, nem akart adósa maradni Chisorának. A mérkőzés gyakori belharcai folytatódtak, mikor mindketten találtak, ám mintha Whyte kissé megtántorodott volna. Chisora meg is szaporázta a dolgot, a köteleknél újabb kemény ütést vitt be fejre, nem kímélik egymást! Újabb széles jobb horog talál fejre Chisorától, aztán már a másik kötélnél három felütés váltott kezekkel fejre Whyte-tól, majd újfent Chisora talál, még többet üt, és ezúttal tiszta bal horog ül Whyte állán, aki most védekezésre kényszerül, mert ez az ütés minimum átszaladt rajta! Ú, Chisora ismét: jobb felütés test, bal horog fej, mindkettő talál, Whyte gondban lehet, ha ez így megy tovább. Chisora ugyanezt próbálja, most nem talál, ellenben bevisz fejre egy gyilkos jobb horgot, Whyte odébb tántorog, őrületes a tempó, és a vehemencia, a közönség tombol, a kommentátorok kiabálva közvetítenek! Chisora tovább támad, de azért nem talál minden ütése, Whyte pedig megpróbál visszatámadni. Mintha csendesett volna az iram, és mintha Chisora kissé kifulladt volna. Kis vigyort láthatunk Whyte szája szélén, szerintem ő is picit önkívületben van, és most már ő támad. Chisora a sarokba hátrál, hagyja, had támadjon az ellenfél, akinek többször sikerül megütnie! A menet végére Whyte magára talált, nem semmi volt, amit kihordott lábon, Chisora pedig a saját tempójától kifulladt, és visszább vett. A gong pillanatában előbb Whyte, majd Chisora is nagy hátsókezest üt, a bíró közéjük ugrik és szétválasztja őket. Remélem, Chisora nem lőtte el minden puskaporát, és tudatosan vett ki egy kis pihenőt a végére. A menet színtisztán az övé. 9-10 (48-47).

6. Hú, kőkemény bal horoggal nyit fejre Whyte, Chisora pedig fúj egyet, és leengedett karokkal lépked hátra a kötelekhez, Whyte meg máris ered a nyomába. Tényleg eléggé liheg a fekete nadrágos fiú, és hol van még a meccs vége? Be is áll kényelmesen a sarokba kettős fedezékkel, amit néha kereszt fedezékre vált, gondolom, itt nem kell annyit mozogni, ami fárasztaná, csak hát közben az ellenfél meg támad, talál is fejen bal csapott, jobb egyenes összetétellel. Chisora megunja, kijön a sarokból, Whyte viszont fejre közbever egy jobb horgot, aztán a kötelekhez szorul, de hiába dugja ismét előre a fejét, és áll támadóhelyzetbe Chisora, kemény horgokat és felütéseket kap testre és fejre is. Többet is, gyönyörű mozdulatok! Folytatódik a küzdelem, dulakodnak is, és Chisora összeszedi magát, testre talál felütéssel, majd keményen meghúzza fejre is, ez is befért, komoly bomba volt. Eztán kicsit többet dulakodtak, O'Connornak több dolga is volt (szerintem picit sokat beszél a bíró sporttárs, de ettől nagyobb bajunk ne legyen vele), de teljesen sportszerű a meccs. Akadtak még szép mozdulatok, és Whyte irányításában telt a menet ezen része is. Whyte 10-9 (58-56).

7. Chisora most sokkal keményebben, és aktívabban kezd, testen és fejen csépeli ellenfelét, aki viszont a kötelekhez szorulva adja vissza négy horog (bal-jobb-bal-jobb) formájában! Rengeteg az ütés! Bal felütés test-fej, aztán bal horog fej, majd dupla bal egyenes, mind Whyte találat, majd Chisora következik, ide-oda hullámzik a meccs, de most Whyte érződik jobbnak. Chisora olykor, ahogy jön előre támadni, teljesen leáll, és visszahátrál pár lépest, vagy a kötelekhez, vagy valamelyik sarokba. Mintha néha meggondolná magát fáradtságában (némely összekapaszkodásnál látni, hogy tátva a szája, és erősen liheg, de ilyen iram mellett, ezért nem lehet elmarasztalni). Hú, és most már másodszor dobja el hátsó kezes horgát a levegőbe látványosan, az biztos, hogy ezek sem javítanak a kondiján. Úristen aztán a menet végén, akár fáradt, akár nem, ismét olyan ütésváltásba megy bele, hogy ihaj. Mindketten keményen megrángatják ütéseiket, Whyte többet üt, pontosabb is, de óriási megmozdulás volt ez Chisorától is. Ismét Whyte menet, 10-9 (68-65).

8. Chisorának gyorsan beakadt egy ütése, ám Whyte hamar átvette az irányítást, és ezúttal lábon mozogva, ki-be ugrálva ütöget, szépeket, technikás dolgokat látni most tőle. Chisora vagy egy percig inaktív, szinte csak Whyte üt, és talál is, továbbra is mozgás közben, gyakorlatilag kipontozza riválisát. Aztán megállnak, Whyte a köteleknek szorulva továbbra is talál szinte minden ütésével (léginkább felütéssel fejre), aztán végre Chisora is odaver fejre néhány horgot, aztán kőkemény kombináció Whyte-tól! Ismét átcsap hirigbe a csata, most Chisora pillanatai következnek, de Whyte is talál. Nem töltenek, csak tüzelnek, most Whyte pillanatai, nagyon kemény bal horgot visz be fejre, de indítja is a következőt a másik kézzel ugyanoda, és talál is! De Chisora ott marad, mit ott marad, atyaúristen pusztítóan kemény bal horoggal talál fejen, Whyte roggyant lett! Jézusom, mi van itt! Egyébként már fél percen belül járunk, Chisora persze most már tovább nyomul, újfent keményen talál, de nem tudja jobban megrendíteni Whyte-ot. Sőt, most megint a fáradt Chisorát láthatjuk, aki visszamegy a sarokba, és a nehéz pillanatokat túlélő Whyte következik a támadások sorában, igaz, azért most kisebb elánnal üt-vág. Aztán ahogy megszólal a gong, még bevisz egy kemény jobbost, Chisora visszaver, kisebb bunyó, vége a menetnek, csak hát ez most őket nem érdekli. Valahonnan víz fröccsen, a bíró szétválasztja őket. Az eset pont Chisora sarkánál történt, így Chisora egyik segítője a kötelek mellett, a ringen kívülről üvöltözik Whyte-nak, amiért az szabálytalankodott. Jól van, most már vége a menetnek, megnyugodhatnak a kedélyek. A legjobb menet volt, nem kérdés. Nem gondolom szándékosnak a szabálytalanságot, simán elvitte a hév mindkettejüket, szerencsére nem is intik meg egyiküket sem. Ezzel együtt is szabályos, sportszerű csata, és hát ilyen paprikás hangulathoz, és pikáns meccshez az ilyen jelenetek is hozzátartoznak, ennyi kell. Inkább itt csinálják, mint a sajtóeseményeken, vagy a mérlegelésen. A menetről... Szoros volt, illetve a végével szoros lett. Egyértelműen Chisora vitte be a megrendítő, komoly pofonokat, viszont az elején olyan hosszan volt inaktív, hogy, bár tény, hogy huszáros hajrát vágott ki, igazságtalan lenne, nem Whyte-nak adni, aki szintén sok komoly ütéssel talált. Sőt, a legvégén, az utolsó másodpercekben is jobb volt. Whyte 10-9 (78-74).

9. Ebben a körben Chisora nagyon-nagyon inaktív volt, legtöbbször csak állt kettős fedezékben, és várta, hogy Whyte támadjon, aki jött is folyamatosan. Chisora többször is jelezte, például egy remek, és tiszta jobb felütés után, ami testen talált, hogy semmi gondot nem okoznak neki az ellenfél ütései. Ez egyfelől szép, és jó dolog, csak hát ezzel nem lehet menetet nyerni. Nagyjából egy perc volt hátra, mikor végre igazán ütésváltásba bonyolódtak, de Chisora legjobb pillanatai mindössze a menet vége előtt kb húsz másodperccel következtek. Egyoldalú menet, Whyte 10-9 (88-83).

10. Most mindketten intenzíven kezdték ezt a felvonást, Chisora kemény bombákkal jelezte, nem adta fel, és mintha az egész meccs során, az ő ütései okoznák a komolyabb károkat. Viszont már megint abbahagyta, amit eddig remekül csinált, és ismét láthatóan fáradtan visszahátrált, majd átadta a terepet Whyte-nak. Még egyszer azért keményen betalált egy jobb horog fejre, de onnantól nagyjából két percen keresztül csak és kizárólag az történt, amit Whyte akart. Nem lehet ennyire inaktívan menetet nyerni! Jó kezdés, és iszonyúan látványos visszaesés. Ismételten Whyte menet, 10-9 (98-92). A pontozás összképe ezúttal nem tükrözi, hogy olykor milyen szoros is egy menet. De hát a 10-9 az fölényesen, és szorosan is 10-9.

11. Fél perc telik el enyhe Whyte fölénnyel, aki beleesik egy ütésbe, és a sarokban tartózkodó Chisora ágyékánál van a feje pár másodpercig, amíg fölegyenesedik. Chisora nem rest kihasználni a helyzetet, és kissé ízléstelenül, de vitathatatlanul komikussá teszi a helyzetet, mikor saját csípője előre-hátra ingatásával szexuális mozdulatot imitál. A közönség derül egyet, a legtöbb tv néző is (én is), de azért ez nem volt épp szép, vagy sportszerű. De ahogy az előbb mondtam, az ilyesmi... egyszerűen kell. A bíró persze kicsit hosszabban elbeszélget velük, de mehet tovább a küzdelem. Chisora feljavult erre a körre, ez tisztán érződik. Bár meg merném kockáztatni, hogy Whyte talál többször, ám mégis Del Boy volt a meggyőzőbb. Hisz a profi bunyóban nem számít, ha többet találsz, ha azt nem meggyőzően teszed. A menet végére Chisora több, előkészítetlen hátsó kezese is betalált, valószínűleg ezért tartalékolta az erejét, hogy bírja ezt a két menetet, az úgynevezett bajnoki meneteket. Most már Whyte-on is meglátszik az elmúlt tíz menet, tátott szájjal lépked, liheg, ő is fáradt. Nem csoda, hatalmas az iram végig, és hát nem 60, hanem több mint 100 kilós emberekről beszélünk. Whyte egyre több jobbosát dobja el, ez is a fáradtságát jelzi. Chisora menet, 9-10 (107-102).

12., utolsó menet! A közönség ovációja közben összeérintik a kesztyűiket, és ahogy a kommentátorok mondják, igen, talán most már az egymás iránti tiszteletet látni a két harcos szemében. Elindul az utolsó felvonás. Chisora jobb felütés test, bal horog fej, mai kedvenc összetétele, ismét eredményes. Aztán nem sokkal később beleesik saját nagy jobb kezesébe, és a padlóra kerül, lecsüccsen. Nem ütéstől történt, természetesen nem kell számolni, folytatódhat a csata. Nagyon elfáradtak, de nem állnak le, igencsak meg fogják érdemelni a tapsot a végén. Most már nem nagyon vannak előkészítő ütéseik, leginkább hátsó kézzel próbálkoznak, felváltva aratnak sikert, de Chisora meggyőzőbb. Aztán úgy tűnik, hogy Whyte megtántorodik, de igazából nem érte tiszta találat, csak rosszul állt a lábán, és egyensúlyát vesztve bukdácsolt kicsit. Talpon maradt és jelezte is, hogy semmi gond, nem volt ütés, Chisora pedig rohamozik, horgaival tartja sakkban. Vagyis tartaná, mert Whyte visszatámad, visszaveri Chisorát, aki hátrálni kényszerül. Sokatmondó az ábrázatuk, ahogy egymásra merednek. Bár hulla fáradtak, mégis élvezik ezt a hihetetlenül hősies küzdelmet. Széles jobb horog félig befér fejre Chisorától, Whyte széles bal horga elszáll. Aztán fordítva, Chisora nem talál, Whyte keményen közbe ver. Most Chisorán látszik jobban az elcsigázottság, sőt még az is lehet, hogy ez az ütés kicsit átszaladt rajta, bár inkább csak a fáradtság miatt tántorog. És aztán újra összecsapnak, minden ütésüket kínkeserves megpróbáltatások közepette próbálják célba juttatni! Most Whyte meggyőzőbb, Chisora saroktól sarokig hátrált, ahol újra ütéseket kap, majd egyszerre találnak, de hogyan, te jó ég?! Mindkettőt megcsípte egy pillanatra az ellenfél ütése! Aztán nagy jobb horog talál fedezékkel együtt Chisorától, Whyte bődületes válasz bal horga elszáll, a lendület kiviszi a fiú felsőtestét a köteleken túlra! A bíró visszasegíti, micsoda küzdelem! Chisora talál a végén, Whyte újabb nagy horgot dob el, ismét majdnem kifordul, majd újra Chisora talál, megszólal a gong, Whyte indít még egy irtó széles bal horgot, amivel megint csak kereszthuzatot gerjeszt, és amitől ismét majdnem kifordul. Vége a meccsnek! Szerintem ember nincs a létesítményben, aki ne tapsolna. Milyen meccset produkált ez a két srác! Ha tudják még hozni ezt a szintet, én visszavágót akarok. Ja, a menet Chisoráé, 9-10 (116-112).

Nem volt semmi, igazán férfias, igazán komoly, heroikus csata volt, imádtam minden percét! Igazság szerint két menetet láttam nagyon szorosnak, a 4.-et, és a 8.-at, és mindkettőt Whyte-nak adtam. Talán igazságosabb lett volna az egyiket Chisorának adni, de leírtam, hogy miért adtam Whyte-nak. A véleményemet tartom, megingathatatlan. Az eredményhirdetésnél volt némi fújolás, ami igazságtalannak tűnt, de egyértelmű, hogy sok szurkolója volt mindkét félnek. Mindjárt rátérek az eredményre.

Előbb azonban, egy megjegyzés: ha Chisora képes így teljesíteni, képes ilyen jól bokszolni, olyan jól, ahogy én még sosem láttam, akkor miért olyan lusta, vagy nem is tudom, milyen, hogy nem szed össze annyi alázatot, hogy minden meccsére ilyen akarattal és elszántsággal áll ki? Fogalmam sincs, nem ismerhetem a választ, alighanem ő már csak ilyen hektikus, kiszámíthatatlan ember. Most azonban nagyon örvendetes, és lenyűgöző teljesítményt nyújtott, amivel meglepett, és örömet okozott. Whyte nem különben. Nem láttam, nem láthattam minden nehézsúlyú meccset idén, mert ez lehetetlen lenne, de megkockáztatom: az év nehézsúlyú meccsét láttam a két fiú között. Gratulálok nekik, sok sikert a jövőre nézve. És máris rebesgetnek egy visszavágót...

Eredmény: Megosztott pontozás:

• Howard John Foster: 115-113 Whyte
• Steve Gray: 114-115 Chisora
• Michael Alexander: 115-114 Whyte
• Polnai Attila Márk (Én, hehe): 116-112 Whyte

A pontozók tehát szorosabban látták, mint én, igen, ha a 4. és 8. közül egyet odaadok Chisorának, nálam is 115-113 az eredmény. De nálam 116-112, ennyi. Nagyon remélem, hogy tetszett, jó hosszú írás lett, és a menetek közben annyira lenyűgöztek a látottak, hogy csapongtam a múlt és jelen idő között. Ez várható a jövőben is, utólagos javítás nélkül. Ez van. Na, heasztok!

Heósztok!

A Joshua-Molina gála előprogramja hemzsegett a jobbnál jobb párosításokban, és a manchesteri eseményen lépett ringbe második alkalommal a profik között Írország kedvence, Katie Taylor (1-0-0; 1KO) is. Ellenfele a svájci-brazil Viviane Obenauf (9-1-0; 4KO) volt a hat menetesre tervezett könnyűsúlyú mérkőzésen.

Katie Taylor már most óriási népszerűségnek örvend a szurkolók körében, noha ez volt mindössze a második profi küzdelme. A rajongás nem véletlen, hiszen a nők között talán a valaha volt legsikeresebb amatőr múlttal rendelkező bunyósról beszélünk. És, hogy eredményeit nem a véletlen szülte, azt Katie a debütáló mérkőzésén demonstrálta! Csodálatos, energikus, technikás bokszot mutatott be, melynek egy padlózás nélküli, egyoldalú, 3. menetes TKO lett a vége. Sikere felvillanyozott, és olyannyira meggyőzött, hogy személyemben most már még egy rajongót tudhat a táborában, vagyis minimum egyet Magyarországról, de szerintem nem csak az én szívembe lopta be magát parádés bokszával. Ellenfele, Viviane Obenauf jó mérlegű bunyós, és utolsó meccsén ő is azt a Karina Kopinskát verte pontozással, akit az ír lány azóta kiütött.

Taylor ezen a mérkőzésen is remekelt. Végig irányított, és egy pillanatra sem engedte el a gyeplőt. Ismét élményszámba mentek technikásan kivezetett ütései, melyekből sokat indított, és kombinációival folyton támadott. A brazil lány kis túlzással azt sem tudta honnan kapja a pofonokat, mire már kapta is a következőket.

Katie stílusában az tetszik leginkább, hogy férfiakat megszégyenítő technikával és képzettséggel bír, és évtizedes, begyakorolt, rutinos mozdulatait energiadús vadsággal kivitelezi. Komolyan mondom, hogy a férfi mezőny kb fele, vagy akár háromnegyede megirigyelheti a tudását és a mentalitását! A közvetítés során az egyik magyar kommentátor azt mondta róla, hogy Taylor, tulajdonképpen Lomachenko, csak nőben. Szó, mi szó, van benne valami, hisz mindketten hírhedt amatőr rekorddal bírnak, és mindketten kimagasló extraklasszisok. Katie is az, e felől semmi kétségem. Hogy a hölgy ütőerőben milyen erős lehet, az számomra egyelőre kérdéses, mert elborítja szépen az ellenfeleket a bombáival, de olyan igazán nagyon nem rendítette meg egyiküket sem. De a kákán meg keressen csomót az, akinek kedve van hozzá.

A második menetben egyébként számoltak Obenaufra, ami nem volt indokolt, mert tarkóra kapott ütést, és az is inkább húzás, rántás volt, amitől padlóra került. Összességében persze, nem olyan nagy baj a számolás, így legalább  számokban is jobban megmutatkozott köztük a különbség.

Katie valami parádésan üt fogadásként bal horgot, ezt többször is megcsodálhattuk, Obenauf pedig többször is átélhette.

A nagy ütésváltásokban volt egy vétlen összefejelés is, amiből a brazil lány jött ki rosszabbul, mikor is bal szeme mellett felrepedt a bőr, a vér pedig vastag patakokban ömlött belőle. Nem volt már sok hátra, úgyhogy a bíró meg se nézette a sebet, kemény lányok ezek, mehetett tovább.

Obenauf nem mellesleg a csata végére feljavult, és harciasabbá vált, még, ha ezzel továbbra sem tudta még csak megszorítani sem ellenfelét. Igazság szerint eléggé képzetlenül, csapkodva, vagdalkozva, fejetlenül támadott, de legalább nem adta meg magát, és nagyot harcolt. Egyik előkészítetlen jobbosa például keményen talált fejre, persze más kérdés, hogy ezzel nem tudott kárt tenni az ír lányban.

A végére tartogattam egy vicces érdekességet. A mérkőzést párommal tekintettem meg, és mialatt elmélyülten pontoztam, ő a két lány egyik összekapaszkodásánál kiszúrt valamit, amit én nem. Beszélgetésünk valahogy így nézett ki:

- Kicsim, láttad? Mit csinált? Megpuszilta, vagy mi? - kérdezte tőlem meglepetten, mire én homlokráncolva válaszoltam.

- Megpuszilta? Csak nem - vigyorogtam. - Nem láttam semmit - mondtam, majd tovább folytatódott a meccs, ám egy újabb összekapaszkodásnál, újfent megtörtént, és ekkor már én is észrevettem. - Azta, ez tényleg megpuszilta. Legalábbis annak tűnt - mosolyogtam, és lassan vége lett a meccsnek, Obenauf pedig nagyot ünnepelt, hogy kihúzta az előírt menetszámot.

- Ezért jár büntetés? Biztos cukkolni akarta - vetette fel szívem egyetlen szerelme, mire vigyorogva, tűnődve válaszoltam.

- Háááát, nem tudom... Nincs benne a szabálykönyvekben, hogy nem lehet puszit adni a másiknak, legalábbis nem tudok róla - nagyon jó, megmosolyogtató hangulatot adott az egésznek ez a kis közjáték, és a köztünk zajló beszélgetés is ilyen mederben folyt. - Hát nem egy Tyson-féle, harapós gaztett, de ha valaki túlzásba vinné, biztos meginthetnék oda nem illő viselkedésért. Ha én egyszer aktív bíró leszek, és ilyet tapasztalok, tuti megintem az elkövetőt, hogy én lehessek az első, aki pusziért intett. Aztán meginteném az ellenfelét is, akár viszonozta, akár nem, így nem kerülne hátrányba a csókot, és nem ütést indító versenyző. Puszi a meccs közben... Soha nem láttam még ilyet.

A bunyóban mindig történik valami új, valami olyan, amiről beszélni lehet, amiről beszélni kell. Ez is egy ilyen dolog volt, és elhihetitek, hogy minden meccs más és más, hiába ugyanazok az ütésfajták, és a mozgások. Mások az emberek, a karakterek, a stílusok, a helyszínek, és az egész ökölvívás, úgy ahogy van, csodálatos, és varázslatos.

Hogy Obenauf miért adott legalább kétszer fogás közben puszit az ellenfelének, nem tudom. Talán elismerésképpen, talán tényleg cukkolásból, heccelésből, vagy csak úgy érezte, ő most ki akarja fejezni a szeretetét és tiszteletét a másik sportember iránt, vagy csak simán a saját neméhez vonzódik, nem tudom. Azt tudom, hogy örülök, hogy megtette. Mivel harcosan bokszolt, és adott pár puszit is, ő is alaposan hozzájárult ahhoz, hogy egy szórakoztató, és felejthetetlen boksz estet lássunk Manchesterből. Katie behúzta második sikerét is, és elképzelhetetlennek tartom, hogy a minden menetet megnyerő lány már a közeljövőben ne szerezzen világbajnoki címet. Ez a hölgyemény mindenkit el fog tángálni, ha nem így lesz... De hogy ne lenne így? Jaj, de imádom a bunyót!

Zárásul pontozólapomat láthatjátok, és a hivatalos eredményt. Puszilkodós szép estét, mindegy, kinek.

Pontozásom: Katie Taylor vs Viviane Obenauf

• 1.: 10-9
• 2.: 10-8
• 3.: 10-9
• 4.: 10-9
• 5.: 10-9
• 6.: 10-9

Összesítve: 60-53

Darren Sarginson egy személyben vezette és egyedüliként pontozta a csatát (ez szokás Angliában, ha nem címmeccsről van szó, de olykor még akkor is). Lapja egyezik az enyémmel, hibátlan munkát végzett. Sok sikert a két lánynak a továbbiakban. Heó!

Heó!

Angliában gyakorta rendeznek kiváló minőségű, izgalmas bokszgálákat, így volt ez 2016.12.10.-én is, Manchesterben, ahol is a gála főmérkőzésén az IBF nehézsúlyú világbajnoki címe került terítékre. A száz százalékos, makulátlan mérlegű bajnok, Anthony Joshua (17-0-0; 17KO) második alkalommal készült címvédésre, akinek ezúttal Eric Molina (25-3-0; 19KO), becenevén a "Drummer Boy", vagyis a "Dobos Fiú" keveredett az útjába. A meccs előtt nem sok esélyt adtak a kihívónak, ami érthető, főleg, ha Joshua erejére és mentalitására, vagy ha Molina nem épp géniuszi tudására gondolunk.

Persze nem akarom leszólni a kihívót, hisz akadnak azért jónak mondható győzelmei, de tény, hogy minden veresége KO volt. Már rögtön az első meccsén az első menetben kiütötte egy Ashanti Jordan nevű srác. Ezt még lehet kisiklásnak tekinteni, hisz, ahogy már korábban is írtam, az első menetben, mikor még nem melegedett be egy bunyós, és hideg a feje, sebezhetőbb lehet, mint egy későbbi menetben. És hát előfordult már eredményes bokszolókkal is, hogy bukták a debütáló meccsüket. Győzelmek sora következett, ám az első komolyabb szintlépésben nem volt sok köszönet. Az amúgy is erős kezdőnek számító, nagy ütőerejű, és jóval tapasztaltabb Chris Arreola is az első menetben csapta ki Molinát.

Újabb győzelmek következtek, majd a nagyközönség számára totál ismeretlen fiú, a semmiből kapott lehetőséget, élete lehetőségét, hogy megszerezze a WBC világbajnoki címét, a bajnok, Deontay Wilder ellen (akkori mérleg: 33-0-0; 32KO, mostani: 37-0-0; 36KO). Molina kitartással próbálta életben tartani reményeit, de nem volt esélye az első címvédésén ringbe lépő Wilder ellen. Voltak szép pillanatai Molinának, de az az este nem róla szólt. Viszont megsüvegelendő, hogy csak a 9. menetben kapitulált. Molina azóta kettő győzelmet aratott, és ismét talán kissé váratlanul kapott lehetőséget egy másik bajnoki címért, egy másik nagyágyú ellen. Esélye ugyanannyi volt kb, mint Wilder ellen, vagy még kevesebb. De, mivel ebben a sportban tényleg elég egyetlen egy jó ütés a sikerhez, nem írhattuk le teljesen, pláne, hogy ez az egy ütés nehézsúlyban még hatványozottabban esélyes, mint a többi divízióban. És mivel talán ez élete utolsó lehetősége a bajnokságra, ebből adódik, hogy veszélyesebb lehet, mint valaha. Veszítenivalója nem volt. 

Anthony "AJ" Joshua, miután hazai pályán megnyerte a 2012-es londoni olimpia nehézsúlyú aranyérmét, üstökösként, megállíthatatlanul robog és rombol a profik között. Minden meccsét KO-val nyerte, stílusát jó nézni, hiszen képzett és szép, amit csinál, és ezt komoly ütőerővel, és támadás orientált ökölvívással teszi. Igazi klasszis ellenfele még nem volt, ám mivel az IBF szervezetnél épp egy eléggé verhető világbajnok jutott trónra, lecsaptak a lehetőségre, és a fiatal brit élt is vele. Mindössze két menet kellett neki, hogy megállítsa a bajnokot, címét azóta pedig egyszer már meg is védte, egy hetedik menetes TKO formájában. Jöjjön hát a mérkőzés.

Az első két menet csendes mederben csordogált, várható volt, hogy nem esnek egymásnak, mégiscsak nehézsúlyról, és egy 12 menetes összecsapásról lévén szó. Joshua irányított, míg Molina eléggé gyámoltalannak tűnt, teljesen passzívan szemlélte az eseményeket, jóformán arra sem emlékszem, hogy bevitt volna egyetlen találatot is. Senki nem várta tőle, hogy szanaszét veri Joshuát, de azért valamit, bármit tehetett volna, hogy az amúgy nem túl pörgős meneteket szorossá tegye. A legjobb, és legszebb ütés egy balhorog volt a két menet során, természetesen a bajnok jegyezte a találatot.

A harmadik körre, AJ láthatóan felpörgette a tempót, jóval offenzívabbá vált a bunyója. Hamar kicsúcsosodott a kettejük közti tudáskülönbség, a nagyobb és erősebb fiú javára. Molina továbbra sem nagyon próbálkozott, Joshua viszont igen. A sarokba szoruló kihívó védekezett, Joshua pedig egy pusztító jobb egyenessel nagyon pontosan fejen találta! Molina azonnal lecsüccsent, és döbbent, tátott szájjal meredt maga elé. El tudom képzelni, hogy annyira megzavarodott, hogy azt hitte, egy mozdony ütötte el, pedig "csak" a világbajnok kőkemény bombájától fogta pihenőre a dolgot. Úgy véltem, vége is lesz az összecsapásnak, mert nem igazán akaródzott neki felkelni, de valahogy mégiscsak összekaparta magát, és feltápászkodott. Én a vezetőbíró helyében, már nem hagytam volna tovább folytatódni a küzdelmet, de Steve Gray továbbot intett. AJ gyilkos üzemmódba kapcsolt, és Molina már képtelen volt átvészelni azt az ütészáport, amit kapott, így a bíró helyesen, néhány beszedett bomba után leléptette a rogyadozó kihívót. Így hát a Dobos Fiú fején, AJ alaposan eldobolta saját ritmusát, és látványos győzelmet aratott. TKO3.

Nekem kissé csalódást jelentett Molina, éppen azért, mert senki nem várt tőle semmit, és ő, hát sajnos, nem is adott semmit. Félénken, sőt, mondhatni gyáván bokszolt, és azért valakitől, akinek több esélye nemigen lesz odakerülni egy bajnoki címmeccsre, azért többre számítana az ember. Nem tudom, hogy a stábja mit várt tőle, vagy ő mit várt magától, de, ha csupán ennyit, akkor az azért elég gáz. A másik oldalról viszont Joshua ismét megmutatta, hogy remek, gyilkos ösztöntől fűtött világbajnok, és győzelme demonstratív, és meggyőző volt. Jóval gyorsabban, és simábban végzett a kihívóval, mint anno Wilder...

Győzelmével, AJ előtt most óriási lehetőség adódott. Már a mérkőzés előtt is szinte biztosra lehetett venni, hogy ha győz, akkor áprilisban összecsaphat az elmúlt évtized nehézsúlyú egyeduralkodójával, az ukrán Wladimir Klitschkóval (64-4-0; 53KO). Nos, ez most már tényleg kézzel foghatónak, és biztosnak tűnik, mivel a meccs végeztével, maga Klitschko ment fel a ringbe, és némi fotózás, és beszélgetés keretében, lényegében bejelentették a mérkőzést, méghozzá jövő év áprilisára. A találkozót amúgy a világ egyik leghíresebb stadionjában, a Wembley-ben fogják megrendezni. Ettől jobb híreket nem is kaphattunk volna.

Tény, hogy AJ profi pályafutása során megközelítőleg sem találkozott olyan bokszolóval, mint az ukrán, és össze sem lehet hasonlítani a két öklöző ringbeli tapasztalatát. Hátborzongató, de Klitschkónak világbajnoki meccse is több volt, mint AJ-nek összesen! Azonban egyikük számára sem lesz könnyű a mérkőzés, hacsak nem sül el valamelyikük keze az első pillanatban, és vet véget villámszerűen a szupercsatának.

Egyrészt, AJ tényleg tapasztalatlan, ám bolond lenne, nem elvállalni ezt a meccset. Ha győz, azzal óriási elismerést szerezhet magának, és hazájának, ha pedig KO-val győz, akkor még fényesebben fognak csillogni a derekára csatolt világbajnoki övek.

Másrészt Klitschko nem éppen fiatal már, ráadásul elég régen bokszolt utoljára (nem önhibájából), viszont amikor bokszolt, akkor már nem mutatott olyan nagyon jó, és csillogó formát. Nekem az a véleményem, hogy ha AJ felkészül, és a meccs minden percében koncentrál, akkor nem csak legyőzheti Dr Acélkalapácsot, hanem ki is ütheti, amire az ukrán pályájának elején, és közepén is volt precedens. Jobbkor nem is kaphatta volna a sztár ellenfelet, csak akkor, ha még egy kicsit tapasztaltabb lenne. Erre azonban már semmi szüksége, eljött az ő ideje, és az őrségváltás ideje, így az én merész tippem az, hogy AJ ki fogja ütni Klitschkót! Aztán lehet, hogy a rutin megtöri a fiatalos lendületet? Nem tudhatjuk.

Egy szó, mint száz, remélem, hogy jó, és izgalmas csata lesz, nem pedig egy 12 meneten át tartó dulakodás és ölelkezés. Jó lenne már egy olyan nehézsúlyú világbajnoki mérkőzés, amit végigküzdenek, végigbrusztolnak a felek. Jó reklámja lenne csodálatos sportunknak.

Végezetül pedig remélem, hogy nem marad el a mérkőzés, mint az elmúlt időszak várva várt nehézsúlyú derbijei. Gondolok itt a Wilder vs povetkin, vagy Klitschko, tyson fury (nem véletlen a kis betű) elleni visszavágójára, ami az elmebeteg angol szemétsége miatt többször meghiúsult, és ami miatt Klitschko már nagyon régóta inaktív. És több szót erre, meg az olyan alakokra, mint fury, vagy kokszospovetkin nem is akarok fecsérelni, ez a múlt, ami elmúlt, reménykedjünk egy remek csatáktól, és nem botrányoktól hemzsegő jövőben.

Kissé szkeptikus vagyok az áprilisi időponttal kapcsolatban, tekintve, hogy, bár egy ultramodern létesítményről van szó, mégiscsak egy futballstadionban akarják megrendezni a gálát, és hát áprilisban még nincs annyira meleg, főképp Angliában. Nem tudom, hogy az időjárás miképp fogja gátolni, vagy éppen szolgálni az eseményt, de reméljük a legjobbakat. A szurkolók már maximum csak a halasztást tűrnék el, a mérkőzés végső törlését viszont már semmiképpen.

Ez a meccs pedig szép KO volt, gratulálok Joshuának, csak így tovább, bajnok. Molina, neked meg fel a fejjel! Molina új mérlege: 25-4-0; 19KO. AJ új mérlege: 18-0-0; 18KO

Heó!

Heósztok!

Óriási várakozással ültem le a tv elé a két fiatal, veretlen ökölvívó, Jermall Charlo és Julian Williams mérkőzésekor. A csatát az IBF nagyváltósúlyú világbajnoki címéért írták ki. Még a felvezető műsort is megnéztem, hogy ezzel is tovább csigázzam magam. Nem alaptalanul várakoztam...

Egyrészt ettől a mérkőzéstől vártam a legnagyobb izgalmakat, ami a hétvége minőségi párosításainak mennyiségét látva igencsak nagy szó. Másrészt, ritka, hogy valakit annyira megkedveljek, hogy már pályafutása elején a szurkolójává váljak. És Julian "J Rock" Williams ilyen srác. Kőkemény, technikás, képzett, határozott. És agresszív. Meccse előtti mérlege: 22-0-1-1; 14KO, és emellett az IBF rangsorának első helyét foglalta el, így első számú kihívóként érkezett a los angelesi ringbe.

Nem tudom, hogy igazam lett-e, és ez volt-e a hétvége legizgalmasabb, legjobb meccse, mert még nem láttam minden meccset, de az biztos, hogy valahol elöl kell, helyet foglaljon a rangsorban. A tanulsága miatt pedig végképp elöl van a helye. De erről bővebben majd zárásképpen írnék.

Ellenfele a címvédő, szintén amerikai Jermall Charlo (24-0-0; 18KO), a Charlo ikertestvérek idősebbik tagja. Érdekesség, hogy öccse, Jermell (ki érti ezt a névválasztást a szülőktől, de hát az ő dolguk), szintén ugyanebben a súlyban világbajnok, mégpedig a WBC-nél, és ő is veretlen. De ennyit róla. Kettejük közül Jermall tűnik jobbnak, agresszívabb, és úgy látszik, ütőerőben is öccse felett áll. Ő is technikás, és képzett bunyós, és azt mondják a testvérekről, hogy bizony eléggé nagyok ebben a súlyban. Ezt úgy kell érteni, hogy alighanem felsőbb súlycsoportokban sem lennének gondban, ha a váltás mellett döntenének, és jelenleg, mivel nagyok, valószínűleg naturálisan erősebbek is súlycsoportbéli társaiknál.

Mindkét résztvevő fél 26 évesen vágott bele a csatába, normál alapállásúak, és magasságban is csupán 3 centi volt közöttük a különbség Charlo javára (183 a 180-al szemben). Williams szemében mintha idegesség bujkált volna a meccset megelőzően, de végülis ez az izgalom valahol érthető, ha valaki élete első világbajnoki mérkőzésén lép ringbe. Ilyen vb meccsből Jermall Charlónak már három is volt, mérlege: 3-0-0; 2KO. Utolsó meccse ment végig csupán, a tapasztalt ex-bajnok Austin Trout ellenében, és akkor is egyhangú pontozással győzött.

Ahogy várható volt, "J Rock" picit idegesebben kezdte a mérkőzést, mint szokta, de azért gyorsan megmutatta, hogy nincs tele az a bizonyos alsónemű, és tényleg csak izgalomról van szó. A bajnok pontosabb volt az első felvonásban, de a kihívó is próbálkozott. Amolyan tipikus első menet volt, mind a ketten ismerkedésre használták. Charlo jött ki jobban a dologból, 10-9-re vitte el a felvonást. Mellesleg, amit rebesgettek, hogy nagyok a Charlo gyerekek... hát valóban úgy tűnt, hogy Jermall-nak egy számmal nagyobb kabátot kell vennie, mint Williams-nek.

A második menet továbbra is szoros küzdelmet hozott, kitűnt, hogy mindkét srác nagyon gyors és dinamikus. Többször is összecsaptak, csínbe ütöttek, egyszerre próbáltak mozdulni a másik támadására. Némileg Williams volt a pontosabb kettejük közül, amikor is Charlo egy tiszta bal egyenessel fejen találta, mire azonnal lepadlózott. Óriási meglepetés volt, mert addig ez nem volt benne a meccsben, amelynek rögtön felpezsdült a képe, és úgy tűnt, mintha a kihívóban benne maradt volna az ütés. Gondoltam is, hogy sosem volt még ilyen gondban, ideje lesz csimpaszkodnia egy jót, és lefognia a bajnokot, azonban korántsem került sor ilyesmi. Sőt a leütés után egyértelműen jobb teljesítményt nyújtott, mint Charlo, és ez egy gyönyörűen, és tisztán fejen találó jobb egyenesben csúcsosodott ki. Viszont nem kerülte el a figyelmem, hogy a másokat talán megrengető ütés (ez a remek jobb egyenes az egyik leghatékonyabb fegyvere J Rocknak), meg se kottyant a bajnoknak. A leütés miatt Charlo elvitte a menetet, de Williams megmutatta, hogy egy pillanatra sem szabad leírni. Charlo 10-8.

A harmadik és negyedik menetben nagyon feljavult a kihívó, és az egyszerű és nagyszerű bal-jobb egyenes, vagy sima bal egyenes remek eszközként szolgálta a terveit. Valamint számos alkalommal sikerült remekül, fejét elhúzva, vagy törzsből hajolgatva kitérnie Charlo ütései elől, és több alkalommal is parádésan vert vissza kontra jobb egyeneseket. 3-4. menet: 9-10; 9-10, mindkétszer Williams-nek, aki a leütés miatt, így feljött egyetlen pontra a pontozólapomon. Kiegyenlített volt tehát a meccs, két menet ide, két menet oda, viszont a teljességhez hozzátartozik, hogy mintha egy ütés, egy balhorog fejre, mintha megint átszaladt volna a kihívón, mialatt megnyerte az elmúlt két menetet. Tény, hogy a profik között nem akadt még ilyen erős, és ilyen ütőerejű riválisa, mint ezen az estén.

Az ötödik felvonás kiegyenlített volt, akárcsak az előzőek. Egyikük sem volt igazi fölényben, amikor is Williams ütött fejre jobb egyenest, és mivel ellenfele odatette a kezét, nem talált tisztán. Viszont ütőtávban maradt, és Charlo kontrából irgalmatlanul kemény, és hihetetlenül pontos jobb felütéssel állon vágta! Gyönyörű mozdulat, és hiperpontos találat volt, és a kihívó sokkal komolyabban megrendült, mint a második menetben. Megtántorodott és a földre roskadt, és ki tudja, hogyan, de feltápászkodott. Nem biztos, hogy én tovább engedtem volna a küzdelmet, de egy kemény játékról van szó, és Wayne Hedgpeth ennek szellemében folytatásra intette a feleket. Ekkor már jómagam, átélve az izgalmas csatát, igazi szurkolóvá vedlettem át, és páromnak magyarázva noszogattam Williamst, hogy meneküljön fogásba, játsszon túlélésre! Sajnos a kihívó, részben rutintalanságának, részben végzetes bódultságának köszönhetően csak megállt kettős fedezékben, a vérszemet kapó Charlo pedig, ahogy azt kell, kíméletlenül lemészárolta. Szerencsére nem sok ütése talált, és végül egy újabb állra mért jobb felütés vetett véget a küzdelemnek. KO az 5. menetben!

Győzelmével Charlo bebizonyította, hogy valóban érdemes világbajnok, és fiatal korát látva, valamint remek képességeiből kiindulva, jó kis csaták várhatnak rá a jövőben, ki tudja hány világbajnoki mérkőzéssel fűszerezve. Nem tudom, lehetséges, hogy túlértékelem Williamst, de szerintem ez volt Charlo legértékesebb győzelme, mert bevállalta a kellemetlen, és kemény, ám egyelőre világszerte ismeretlen ellenfelet, és gyönyörű győzelmet aratott. Mondjuk nem is nagyon volt választása, hisz "J Rock" volt az elsőszámú kihívó. A jövő választ ad majd arra a kérdésre is, ami ma felvetődött, hogy Williams mennyire bírja az ütést? Sajnos olykor nagyon is sebezhetőnek és törékenynek tűnt, de a ma látottakból még nem lehet, és nem is szabad messzemenő következtetéseket levonni. Williams nem zuhant össze a vereségtől, jelezte, hogy továbbra is töretlenül folytatja a munkát, és nem tántorodik el világbajnoki álmaitól. Remélem, tényleg bajnok lesz. Én úgy látom, hogy a kisebbik Charlo ellen jóval több keresnivalója lehetne, de akadnak még a környéken olyanok, akiket biztosan legyőzhetne, vagy akikkel nagyot küzdhetne.

Pontozásom: Jermall Charlo vs Julian Williams

• 1.: 10-9
• 2.: 10-8
• 3.: 9-10
• 4.: 9-10
• 5.: -----
• 6, 7, 8, 9, 10, 11, 12: ---

Összesítve: 38-37

• Hivatalos pontozólapok állása:
  • Edward Hernandez Sr: 38-37
  • Pat Russell: 38-37
  • Zac Young: 38-37

Hibátlan pontozás. Persze ez csak részeredmény, és érdekesség. És mindenekfelett örömteli!

A végére jöjjön hát a tanulság, amit ígértem. Hiába győzött pazar KO-val Charlo, hiába védi meg valaki a világbajnoki címét, hiába király valaki, ha tiszteletlen. De még ezzel sem lenne gond. Csakhogy, ha valaki a már legyőzött ellenféllel tiszteletlen, na az már viszont fegyelmezetlenség, és eléggé nagy gond.

Történt ugyanis, hogy a kiütött Williams, miután leültették, és visszatért belé az élet, felkelt a kis hokedlijéről, és megindult, hogy gratuláljon legyőzőjének. Gondolhatnánk, hogy erre Charlo kilépett a sarokból, ahol körülvették az emberei, és ahogy az szokás, átölelte, és elismerően szólt pár szót az ellenfelének, azonban nem ez történt. A közeledő Williamst ugyanis durván elküldték a hős bajnok hősies stábtagjai a bajnokkal az élen, mire Williams szerényen elmosolyodva sarkon is fordult. Csakhogy, és szerencsére az egész unfair jelenetet kitették a kivetítőre, és az íratlan alapszabály - miszerint a legyőzött ellenfélnek kijár a mindenkori tisztelet - áthágását irdatlan füttykoncert, "búúú-zás", és fújolás követte. Nagyon nem tetszett a kilátogató nézőknek ez a mérhetetlenül arrogáns cselekedet, és hiába jöttek rá az elkövetők, hogy hibáztak, tettüket már nem tudták jóvátenni, hisz Williams elhagyta a ringet, akinek a nevét sokan skandálták az arénában. Neki biztosan sikerült pár extra rajongót is szereznie a már meglévők mellé.

Nem úgy Charlónak, aki ellen folyamatosan tüntetett a közönség. Mikor a riporter bement hozzá, hogy meginterjúvolja, akkor is csak a fújolás hallatszott, és már hiába mentegetőzött, és kért elnézést ellenfelétől és mindenkitől. A nézők pedig még úgy sem, vagy ezért meg aztán pláne nem csitultak, mikor a riporter, próbált szólni nekik, hogy "Hé, ez az ember amúgy bocsánatot akar kérni...". Nem érdekelte őket. Mert a közönség bizony hétköznapi emberekből áll, akiket meg lehet nyerni kiváló teljesítménnyel, de az mind törlődik, ha valaki nem felel meg a bajnoksággal járó elvárásoknak. Már korábban is írtam, hogy bajnoknak lenni dicsőség, aki bajnok, az példakép, ám épp ezért, a csillogásban bizony meg kell felelni bizonyos követelményeknek. És Charlo nem felelt meg a nép egyszerű gyermekeinek, akik sportszerűséget vártak volna, egy olyan tettet a győztestől, amely nem azt mutatja, hogy egy arrogáns f***k***p, és belerúg egy amúgy is csalódott emberbe, hanem elismeri annak harcosságát. Mert nem mindenki arat mindig győzelmet az életben sem, és ilyen esetekben bizony jól esik, ha kapunk némi pozitív megerősítést.

Más kérdés, hogy a profi bunyóban ez is lehet egy szempont. Jó befektetés lehet, ha eljátsszuk a rosszfiú szerepét, hogy aztán rengeteg haragosunk legyen, és már csak azért is megnézzék a meccsünket, hogy a vereségünkért szorítsanak. De megint más kérdés, hogy ez a dolog nem tűnt szándékosnak, mármint előre eltervezett színészesdinek, a fair play szellemének szándékos eltaposásának.

A továbbiakban is fújoló közönség pedig azt sem vette jó néven, hogy a divatdiktátor rapper sztárnak öltözött öccs, Jermell (rettenetesen nézett ki, nem értem, hogy lehet ilyen ízléstelenül kimenni az utcára, vagy bárhova, de ez csak magánvélemény), mivel ő is jelen volt, és szurkolt is a bátyjának, dühödten gesztikulálva adott hangot nemtetszésének a botrány pillanataiban. Szóltak is neki, és nyugtatták is azok az emberek a stábból, akiknek több esze volt, hogy ne reagáljon a közönség szitkaira, mert ezzel nem javít a dolgokon... "Picit gondolkodni kéne, és nem elszállni, kedves Jermell (ez saját kis üzenetem, vagy véleményem, kár, hogy nem tud magyarul, akkor láthatná). Az a helyzet, hogy sok korábbi bajnok elszállt már magától (a közelmúltban is, sőt néztek ki rappernek is, pl Adrien Broner), ami az edzések rovására ment, és marhára könnyű ám bukni azt a bajnoki címet, vagy hosszasan őrzött veretlenséget, amiért annyira küzdöttél. És akkor aztán vissza kell menni az edzőterembe, jóval szerényebben, és nem azzal foglalkozni, hogy valami gusztustalan napszemüvegben tündökölj, mint valami idióta. Mert mindenkinek megvan a maga embere, a maga Marcos Maidanája, aki adott esetben alaposan se**be rugdoshatja. Szóval kicsit szerényebben, kisebb arccal, hacsak nem az a konkrét terv, hogy arrogánskodással lépkedjünk előrébb. Ami eléggé kétélű fegyver. A nagy arc nem mindenkinek áll jól, és, ha jól is áll, ahhoz nem árt valami extrát is felmutatni, mint ahogy azt Ali, Hamed és a többi nagyszájú is tette."

Az indulatok nem csitultak, és a kifelé vonuló Jermall Charlo kissé provokatívan mosolyogva, zavartalanul emelte magasba a kezeit. Bizony nagyon erőltetettnek tűnt ám az a mosoly... Csak és kizárólag magának köszönheti, hogy az ünneplése nem lehetett teljes, és utálatot, meg ki tudja, milyen italokat tartalmazó, felé röppenő műanyagpoharakat kapott jutalmul. Ez persze már azért túlzó reakció volt a nézőktől, de nem ők a hibásak. Mint minden sport, ez is a nézőkért van. Az ő pénzük is a bevétel részét képezi, sőt az képezi csak igazán, úgyhogy igényeik mindenképpen kielégítendők. Ilyen esetben egy sportoló csak magát okolhatja, senki mást. Az alázat sem olyasmi, ami feltétlenül születik valakivel, az is tanulható. És remélem, ezek után mindkét Charlo testvér, és a stábjuk is próbál majd elsajátítani ebből a tulajdonságból valamit. Tanulságos estén vannak túl, és remélem, a megfelelő következtetéseket fogják levonni a történtekből.

Nincs bennem utálat, vagy igazán negatív érzés a testvérek felé. Jó, továbbra sem a kedvenceim, de további jó teljesítménnyel azok lehetnek. És persze alázattal. Ha rosszfiúskodni akarnak, azt is lehet jól és szerethetően művelni, de az alázat, ahhoz is nélkülözhetetlen. A shownak az a része viszont nem kicsit rizikós. Ezt a hibát, a fair play mellőzését egy kisiklásnak tudom be. Egy fiatal, 26 éves, adrenalintól túlpörgött srác, pökhendi, lenéző, de valójában korántsem valódi rosszindulatot tartalmazó megmozdulásának. Remélem, mások is elnézik neki a hibáját, mert mind hibázunk, nem vagyunk tökéletesek. Akik pedig italokkal dobálóztak... hát azért ők is szépen, nyugodtan, csendben gondolkodjanak el tettükön.

Jobb lett volna, úgy beszélni erről a meccsről, mint egy kiváló, remek ütéssel megpecsételődő mérkőzésről, de ha már így történt, rávilágítok a számomra legnagyobb pozitívumra. Kissé sztereotip véleményem az amerikai nézők iránt most teljes mértékben módosult. Mert hisz onnan kintről mindig csak az jön, hogy a bunyósok nagy része csúnyán beszél az ellenfélről a közelgő mérkőzés sajtótájékoztatóin, megy a folyamatos trash talk, és az embernek az az érzése, hogy a közönség is igényli ezt a kamu, beszólogatós stílust. Tény, hogy így lehet a legkönnyebben eladni egy csatát, hogy az ellenfelek, fú de, hú de utálják egymást, ám a los angelesi közönség reakciójából az jön le, hogy nem! Nem igénylik ezt a sokszor gagyi, kivagyi marhaságot, hanem igénylik a sportszerűséget, a kifejezetten semmibe nem kerülő, de igenis jóleső, kedves dolgokat. Még egy vérre menő, kőkemény bokszmérkőzés során is. Mert ez végső soron sport. Elsősorban is sport. Ellenfelek néznek szembe ellenfelekkel, nem pedig ellenség az ellenséggel. A sport pedig az egyenlőség és az összetartozás szinonimája. Általa empátiát is kifejezhetünk. Legalábbis egy egészséges világban. Vagy bármelyik világban. De mindenképp az egyszerű, és igaz emberek körében.

Alázat, és nem alázás!

Szép estét emberek.

Heósztok!

A számomra legkedvesebb, és leginkább várt mérkőzéssel fogom kezdeni, melynek helyszíne: USA, California, Los Angeles, USC Galen Center. Itt fog összecsapni egymással a nagyváltósúly IBF trónjáért a címvédő Jermall Charlo (24-0-0; 18KO) és a kihívó Julian "J Rock" Williams (22-0-1-1; 14KO). Charlónál a rutinbeli fölény, és azt mondják róla, hogy nagynak, tehát erősnek számít a súlycsoportjában, viszont én megkockáztatom, hogy ezt a mérkőzést nem ő fogja nyerni. Lehet, hogy tévedek, de keményebb ellenfelet keresve sem találhattak volna neki. Nem is olyan rég fedeztem fel magamnak Julian Williams-t, és azonnal a kedvenceim közé került. Olyan energikus, látványos, pusztítóan kemény támadásokra képes, mindezt lehengerlő agresszivitással, ugyanakkor gondolkodó összeszedettséggel, hogy számomra a legmagasabbra taksált kihívónak, vagy feltörekvő bunyósnak számít a mai mezőnyben. És remélem pár óra múlva ezt csak annyiban kell megváltoztatnom, hogy már nem feltörekvőként, hanem világbajnokként beszélek róla. Nem lesz könnyű dolga, hogy is lenne, hisz az ellenfél is veretlen, és szintén kiváló ökölvívó. Mindketten technikásak; Charlónak ez lesz a harmadik címvédése (legnagyobb skalpja Austin Trout volt az előző meccsén); Williamstől pedig számos mérkőzést láttam már, képes az első pillanatokban, egyetlen pontos ütéssel leütni valakit (reméljük, hogy bárkit). Ritka, hogy ennyire szurkolnék valakinek, mint most J Rocknak, de persze a pontozás során pártatlan leszek én is, ahogy kell. Lehet, hogy az év meccsét fogjuk látni ebben a párosításban. Legyen igazam. Minden tekintetben.

Ugyanezen a gálán méri össze erejét a WBA pehelysúlyú világbajnoki címéért Jesus Andres Cuellar (28-1-0; 21KO) és Abner Mares (29-2-1; 15KO). Parázs, izgalmas, és pörgős meccsre számítok, melyet szerintem az argentin címvédő sikerrel fog abszolválni.

A következő mérkőzés helyszíne szintén az USA, pontosabban Nebraska, Omaha, és a CenturyLink Center. Napjaink egyik legkiválóbb, legtaktikusabb, legfegyelmezettebb bunyósa, a kisváltósúly WBC/WBO királya, Terence Crawford (29-0-0; 20KO), hazai pályán, otthonában, garantált telt ház előtt készül megvédeni címeit John Molina Jr (29-6-0; 23KO) ellen. A kihívó remek kis közönségmeccseket szokott vívni, és vereségeit remek bokszolók ellen szenvedte el, míg közben azért ő is ejtett egy-két áldozatot (pl utolsó mérkőzésén Ruslan Provodnikovot). A Provodnikov elleni győzelme a fejlődés jeleit mutatta Molinánál, ám az a helyzet, hogy tudásban rettentő távol áll egymástól a két bunyós. Bokszról lévén szó, egy ütés is boríthatja a papírformát (nem is kell messzire, elég a múlt hétre visszatekintenünk, és láthatjuk Julius Indongo sorsfordító balhorgát), de itt és most Molinának annyi esélyt adnék, mint hóembernek a kazánházban. De azért nem írom le teljesen, ebben a sportban ez óriási hiba lenne. Persze a tippem ettől még egyértelmű Crawford győzelem (szerintem pontozással). És meg kell jegyeznem, hogy lenyűgöz, ahogy Crawford irányítja a meccseit. Ilyenkor, ha megrendíti az ellenfeleit, valami elképesztő, és koncentrált gyilkos ösztön lobban fel benne, és szerencsés az, aki ellen ilyenkor nem fejezi be rögtön a meccset, precíz, mesterien pontos ütéseivel.

Ringbe lép a tehetséges Eleider Alvarez (20-0-0; 10KO) is, aki Norbert Dabrowski (19-5-1; 7KO) ellen vív 10 menetes felhozómeccset, a kanadai Quebecben, Montreálban, a Montreal Casino-ban.

A legjobb, legnívósabb gálát szerintem Angliában, a manchesteri Manchester Arénában rendezik. Az általam várt meccsek:

• Anthony Joshua vs Eric Molina IBF nehézsúlyú vb címmeccs
• Luis Concepcion vs Khalid Yafai WBA nagylégsúlyú vb címmeccs
• Scott Quigg vs Jose Cayetano WBA International címmeccs
• Dillian Whyte vs Dereck Chisora 12 menetes nehézsúlyú meccs
• Callum Smith vs Luke Blackledge nagyváltósúlyú Brit bajnoki címmeccs
• Luis Ortiz vs David Allen 8 menetes nehézsúlyú meccs
• Katie Taylor vs Viviane Obenauf 6 menetes könnyűsúlyú női meccs
• Conor Benn vs Steven Backhouse 4 menetes váltósúlyú meccs

Valamint lesz még ezen a gálán egy Brit bajnoki csata, Hosea Burton és Frank Buglioni között, amely remélem, szintén jó meccset hoz majd.

Erről a gáláról leginkább az első négy meccset (felülről) várom, de izgatottan várom az ír Katie Taylor második, és a kis Benn új csatáját is, aki remélem, hogy az apukája nyomdokaiba léphet.

És volt még egy mérkőzés, amely nagyon érdekel ezen a hétvégén, erre már sor került, mivel Új-Zélandon rendezték, és hát az időeltolódás miatt ezt már lejátszották. Még nem tudom az eredményt, de egész pontosan a WBO betöltetlen nehézsúlyú világbajnoki címmérkőzéséről van szó, melyen a hazai Joseph Parker fog kesztyűt húzni, a mexikói, nagyon motiváltnak és veszélyesnek tűnő Andy Ruiz Jr-ral szemben. Mindkét bunyós veretlen, így már csak emiatt, és a tét miatt is jó mérkőzést várok. Joseph Parker győzelmére tippelek, de Andy-nek szurkolok. Csodálatos hetek vannak most a ring világában.

Izgalmas csatákat, és Julian "J Rock" Williams győzelmet kívánok.

Heósztok!

Heó!

Végre eljutottam odáig, hogy írjak magáról a mérkőzésről is, melynek beharangozóját előző bejegyzésemben olvashattátok. Röviden tehát, Denis Lebedev, aki a WBA/IBF szervezetek cirkálósúlyú bajnoka, tette kockára IBF címét Murat Gassiev ellen. Számomra rejtély, hogy miért nem mindkét övért küzdöttek, de alighanem ez volt a szerződésben, amolyan biztonsági okokból, ha Gassiev győzne. Így a kecske is megmaradna, meg a káposzta is jóllakna... vagy fordítva.

A nyitó etapban a címvédő lépett fel támadólag, a fiatal Gassiev mintha kissé megilletődötten kezdte volna a harcot. A bajnok irányított, és kétség sem férhet hozzá, hogy viszonylag mozgékony fellépésével, és egyeneseivel, valamint kettes-hármas ütéseivel elvitte az első két felvonást. Gassiev kissé ráérősen, és amúgy teljesen nyugodtan cammogott, és amit előre sejtettem, bizony kissé nyitott fedezékkel kapta az ütéseket. Ezek azonban semmiféle hatást nem gyakoroltak rá, mintha csak valami pehelysúlyú, és nem a cirkálósúly egyik legnagyobb ütője püfölte volna a fejét.

Gassiev ezek mellett persze benne volt a meccsben, ő is támadott, azonban esetében látványos javulásról a harmadik menettől beszélhetünk. Innentől aktívabban vette ki a részét a harcból, több egyenest ütött, és szembeötlően megmutatta, hogy ő az erősebb. Egyszerűen látszott az erőben felé billenő mérleg nyelve. A menetek nyitottak és szorosak voltak, ám érezhető volt, hogy a dolgok megváltoztak a kezdetekhez képest. Ugyan állítom, hogy Lebedev talált többet, de az a pusztító erő és energia, amit a mindössze 23 éves kihívó képviselt, szembeötlő volt.

A meccs legszebb pillanata az ötödik menetben jött el. Az irányítást magához ragadó Gassiev kemény testütésekkel kezdett dolgozni, és egyszer csak remek ütemben, az ellenfél mozgása közben vitte be gyilkos erejű bal felütését bordára. Lebedev azonnal lement, elgyötört arca fájdalomról tanúskodott, de ő nem az a fajta, aki ennyitől megadja magát, különösen úgy nem, hogy a csarnok nagy többsége neki szurkolt (legalábbis azt hiszem ő volt a népszerűbb honfitársai körében). A bajnok felkelt, és a felvonás hátralevő részében jól tartotta a távolságot, túlélésre játszott, így nem kapott olyan verést, ami talán várható lett volna.

A következő két körben úgy láttam, hogy a továbbra is sokat mozgó bajnok a jó távolságtartásának és aktív ütésindításainak, ritmusváltásainak köszönhetően jobb volt. Gassiev továbbra is rohamozott és keményeket talált, de véleményem szerint ezúttal Lebedev mennyiségileg felülmúlta őt. Más kérdés, hogy ütései elképesztő módon, szinte lepattantak Gassievről!

Nem tudom, miből van ennek az Iron becenevű kihívónak a feje, de hogy minimum kőből az biztos. Olyan kemény ütéseket szedett be, amiktől mások tántorogtak, vagy padlóztak volna, neki meg pusztán egy-egy elismerő bólintás volt a reakciója a kemény találatok nyomán. Illetve volt még más reakciója is: sokkal keményebbeket adott, mint kapott! Úgy vélem Lebedev továbbra is több találatot vitt be, és nagyot harcolt, mozgott, voltak ritmusváltásai, amikkel akár háromszor-négyszer is eltalálta a kihívót, de egyszerűen nem találta a megoldást. Gassiev fizikailag, és az ütések kivitelezésében egyaránt hihetetlenül erős. Egész egyszerűen átgyalogolt a bajnokon, aki folyamatosan sokat mozgott és ütött, és talált, de Gassiev nem akart leállni, sőt hátrálni, vagy egyáltalán egyet-kettőt hátralépni sem. Egyfolytában jött előre, mint egy mozdony (vagy egy tank, hogy a beharangozóban felfedett asszociációmnál maradjak), és nem hagyta nyugodni Lebedevet.

A meccs előtt valahogy megéreztem, hogy ez a perzselően kemény, energikus, csupa erőtől duzzadó fellépés, ez a megalkuvást, és pillanatnyi visszavonulást sem engedő taktika vezetheti sikerre Gassievet. Az ötödik menet óta, gyakorta lehetett látni, hogy testbombái nyomán összehúzza magát a bajnok, aki óriásit küzdött, és csak azért sem csuklott össze többet. A menetek kiegyenlítettek, szorosak, és nehezen eldönthetőek voltak, mert általános képük úgy nézett ki, hogy Lebedev talált többet, viszont a fajsúlyosabb ütéseket a kihívótól láttuk, akinek lenyűgöző volt az erődominanciája. És sajnos előjött Lebedev "bokszbetegsége" is, mivel a szemei szépen felduzzadtak a hajrára (na, nem olyan durván, mint anno Guillermo Jones ellen, de semmiképp sem nevezném matyó hímzésnek, amúgy egyik bunyós ábrázatát sem).

És hogy ne tűnjön úgy, hogy a bajnok csak simogatta, igenis volt olyan ütése Lebedevnek is, ami tisztán, kőkeményen talált, amitől pár tizedmásodpercre Gassiev is gondolkodóba esett, de nem, nem és nem, akkor sem torpant meg! Pedig az egyik beszedett ütés nyomán, bizony sok más ember felborult volna. De ő nem. Ő talpon maradt, és folytatta a küzdelmet. A másik tank, a bajnok sem hátrált, így egy remek, küzdelmes menetekkel átszőtt, borzalmasan kemény, harcias mérkőzést láthattunk, egy fantasztikus záró felvonással, amit ide is, oda is lehetett adni (nem csak az utolsó, hanem minden menet pazar és élvezetes volt).

A heroikus küzdelem lezárultával hamarosan jöhetett az eredményhirdetés.

A saját pontozásom:

Denis Lebedev vs Murat Gassiev

• 1.:   10-9
• 2.:   10-9
• 3.:   9-10
• 4.:   9-10
• 5.:   8-10
• 6.:   10-9
• 7.:   10-9
• 8.:   9-10
• 9.:   9-10
• 10.:  9-10
• 11.:  10-9
• 12.:  9-10

Összesítve: 112-115 Gassiev

Nálam tehát a kihívó Gassiev nyert. Lássuk a hivatalos pontozást:

• Alexander Kalinkin: 112-116 Gassiev
• Pawel Kardyni: 114-113 Lebedev
• Joseph Pasquale: 111-116 Gassiev

Tehát, megosztott pontozással, 12 menet után, a győztes, és ezzel a cirkálósúly új IBF világbajnoka: Murat Gassiev!

Teljes joggal, és megérdemelten aratott sikert ez a sziklakemény (bocsánat "Vas" kemény) fiatal harcos. Még a pontozással is elégedett vagyok, mert az is mutatja, milyen szoros meccs volt, és igen, lehetett úgy is látni, hogy Lebedev több találata volt meggyőzőbb. Engem azonban, és még sok más szurkolót, az ifjú Gassiev győzött meg.

Kérdés, hogy mi lesz most Lebedevvel, aki maradt a WBA bajnoka, de veresége után úgy lenne helyes, ha a következő alkalommal szintén egy nagyon kemény riválist kapna kihívójául, mert láttunk már olyat, hogy egy szervezet megfoszt valakit bajnoki címétől, akár egy nem címmeccsen történt vereség után is, vagy pedig kötelező címvédést írt ki neki az első számú kihívó ellen. Személy szerint szívesen megnéznék egy visszavágót is, természetesen immár Lebedev WBA címéért is, egy címegyesítés formájában. Bárhogy is lesz, annyi biztos, hogy kiváló új bajnok született, akinek kíváncsian várom a következő csatáját. Olyan komoly bunyósok alkotják ma ezt a sűrű cirkálósúlyú mezőnyt, hogy szinte nem is lehet rosszul hangzó párosítást elképzelni. Sok sikert kívánok mindkét srácnak.

Azóta pedig volt egy interjúja Gassievnek, amiben számomra nagyon szimpatikusan nyilatkozott. Egyrészt nagyon méltatta és magasztalta Lebedev erejét, amelyen maga is meglepődött a ringben (én meg azon, hogy a harc folyamán, mennyire tudomást sem vett erről az erőről). Továbbá elmondta még, hogy mennyire nagyon fáj mindene, minden egyes tagja... Ezen kissé elmosolyodtam. Hát igen. Ezzel jár, ha valaki világbajnok. A múlhatatlan dicsőség mellé, borzasztó fájdalmak társulnak. Az lenne fura, ha nem így lenne.

Heósztok! 

(((Eredetileg úgy terveztem, hogy ebben a bejegyzésben a bemutatással/beharangozással együtt írok a meccsről, azonban, ha így tettem volna, nagyon hosszú lett volna az egész, tehát kénytelen vagyok kettészedni a dolgot, úgyhogy ez egy rendhagyó, utólagos beharangozó. Az ezt követő bejegyzés lesz maga a mérkőzés.)))

Jöjjön hát a múlt hétvége (2016.12.03.) utolsó mérkőzése, a moszkvai Khodynka Ice Palace-beli gála főmérkőzése, amely egyúttal a hétvége legrangosabb és legfontosabb csatája is volt egyben. A két orosz nehézfiú bunyójáról nekem elsőre két tank jutott eszembe és hát utólag visszagondolva nem is tévedtem olyan túl sokat. A két gladiátor ugyanis csöppet sem kímélte egymást a 12 menetes tomboló háború során, és tankszerűen ostromoltak az utolsó pillanatokig. Ám a csata előtt jöjjön a bemutatás. Kezdjük a bajnokkal. 

Denis Lebedev (29-2-0; 22KO) 37 éves, rutinos bunyós, és 199 egész 3/4 fonttal mérlegelt. Fordított alapállásban, bombaerős pofonokkal küzd, és nem kérdés, hogy a tapasztalat az ő neve mellett szólt és az ő esélyeit növelte. 2001-bem debütált a profik között, ám hosszú ideig inaktív volt, hiszen 2004 és 2008 között nem lépett szorítóba. Meccsein elsősorban erejével dominál, és némileg egysíkúan, stílus- és taktikaváltás nélkül öklözi végig a meccseit. A komoly testi erejű orosz mindemellett vitathatatlanul képzett, de túlzottan pazar technikai megoldásokat ne várjunk tőle.

2008-as visszatérése után az Enzo Maccarinelli (TKO3) és az Alexander Alexeev (KO2) elleni győzelmeivel hívta fel magára a figyelmet, és lehetőséget is kapott, hogy elnyerje a WBO cirkálósúlyú vb címét Marco Huck ellen. A Németországi mérkőzésen még nem járt sikerrel, Huck megosztott pontozással fölé kerekedett. Ezután a már kiöregedett legenda, Roy Jones Jr ellen nyert egy 10 menetes meccs 10. menetében KO-val. A brutális győzelem számomra nem tette szimpatikussá az oroszt, még akkor sem, ha csak azt tette, amit kell. Viszont érdekes, hogy még ez az öregecske Jones is vezetett az egyik pontozólapon (a másik kettő pontozónál Lebedev vezetett, behozhatatlan fölénnyel). Ezt követte egy újabb veterán legenda,  James Toney (W UD 12) elleni sikere, amellyel a WBA Interim, vagyis ideiglenes bajnoka lett. Címét egyszer, KO-val védte meg, majd ezt követte első, hivatalosan is világbajnoki címmeccsnek számító győzelme, az akkor még veretlen, két bejegyzésemmel ezelőtt megismert Santander Silgado ellen, aki nem szerepelt egyenrangú partnereként (KO4).

Utána újfent egy komoly teszt következett, az igencsak öntörvényű Guillermo Jones ellen. A panamai bunyós volt ugyanis korábban a WBA cirkálósúlyú világbajnoka, ám mivel inaktív volt és nem védte meg az övét, a szervezet megfosztotta tőle, és Lebedevnek adta. Lebedev kiállt ellene és minden pontozónál vezetett, ám végül kikapott a 11. menetben KO-val, amit irreálisan durva szemsérülésének is köszönhetett (erről a meccséről a jövőben szeretnék majd írni, a sérülés a képen látható... iszonyú). Újra Jones lett a bajnok, de újfent nem védte meg a címét, így a szervezet ismét Lebedevnek adta azt (aki 1 év, 4 hónappal a Jones meccs után lépett csak ringbe és ütötte ki a veretlen Pawel Kolodziej-t két menetben).

A sorban a piszok kemény afrikai, Youri Kayembre Kalenga következett, aki padlóra is tudta küldeni az oroszt, igaz a kölcsönt végül visszakapta, és egyhangú pontozással veszített. Az újabb címvédő csatára a szintén kemény, szintén afrikai Lateef Kayode ellen került sor, és Lebedev újfent sikert aratott (TKO8). Utolsó mérkőzése pedig címegyesítés volt, Victor Emilio Ramirez ellen. Az orosznak mindösszesen kettő menetre volt szüksége az argentin ellen, és a WBA mellé az IBF bajnoki övét is a derekára csatolhatta.

Lebedev világbajnoki mérlege: 5-2-0; 4KO; Interim címmeccsek: 2-0-0; 1KO.

Murat Gassiev (23-0-0-1; 17KO) 192 centi magasra nőtt, ami mellett a fiatalságát lehetne felhozni előnynek, ami persze ezzel együtt a hátránya is lehet. Nem kérdés, hogy rutin terén nem versenyezhet honfitársával, és megközelítőleg sem volt olyan ellenfele, mint Lebedev. Ami viszont érdekes lehet, az Gassiev (ütő)ereje. Merthogy a bajnoknál 14(!) évvel fiatalabb, mindössze 23 éves bunyós bizony roppant erősnek tűnt ez idáig. Számomra akkor vált ismertté, mikor az év egyik legnagyobb első menetes KO győzelmét aratta Jordan Shimmell fölött (a képen látható). Csak tátottam a számat, ahogy ütésével szinte elemelte a földtől áldozatát. Viszont addig olyan nagyon nagy dolgokat nem mutatott, és kifejezetten szellősnek tűnt a védekezése. Ismerve Lebedev erejét, jóval zártabb és összeszedettebb védelemre lesz szüksége. Kérdés továbbá, mennyire bízhat az erejében, hiszen nem ő az első erős bunyós, akivel Lebedev karambolozik. Meglátjuk, mi lesz, ha magával a "Vassal" ütközik össze (Gassiev beceneve Iron).

Rutinhiánya ellenére a meccs előtt úgy éreztem, hogy Gassiev a fiatalos lendületével megoldhatja nagynevű riválisát (ritkán tippelek a rutin ellen). Ezt a megoldást pedig nem gondolnám, hogy 10-11 centi magasság és karhosszbeli fölényével, hanem erő-erő elleni taktikával igyekszik kivitelezni. Ezt pedig egész egyszerűen onnan gondolom, hogy bár nem találkozott Lebedev szintű erővel, a bajnok mégis többször volt már padlón, míg Gassiev mindig masszív teljesítményt nyújt, és ezáltal magabiztos, amire óriási szüksége lesz. Ezen a meccsen olyan teszt elé néz, amely során olyan mélységek és magasságok várják, amit eddig nem élhetett át.

És úgy hiszem, az erő dönthet. És úgy érzem,  hogy a padlót és a meccsek nehéz pillanatait nem ismerő Gassiev az erősebb, amit még úgy is ki merek jelenteni, hogy tényleg nem bokszolt még ezen a szinten. Nem tartom véletlennek, hogy ilyen egyértelmű és magabiztos győzelmeket aratott, az utolsó öt meccsét az Egyesült Államokban vívó bunyós. Mert bár nem voltak bajnokok az ellenfelei között, de hurkák se nagyon. Jó rekordú, jó képességű riválisokon vezetett ide az útja, miközben pl IBF Intercontinental és más regionális öveket is begyűjtött. Az IBF szintén nem véletlenül rangsorolja rögtön a bajnok mögé, a jelenleg üres első hely után a másodikra a cirkálósúlyú listáján. Emellett pedig 6. a WBA-nél. És 198 és fél fonttal mérlegelt.

A helyzet az, hogy úgy latolgattam az esélyeket, hogy alig-alig láttam meccseket a két résztvevőtől. Terveztem, hogy csatájuk előtt sok-sok meccsüket megnézem, azonban időhiány miatt ezt képtelen voltam kivitelezni, így az eddig látott összefoglalókra, és jelenetekre, na meg az ismert eredményekre hagyatkoztam. Mellesleg pótolni fogom ezt a mulasztásom, mert, ahogy közeledett a mérkőzés, egyre kíváncsibb lettem a két fiú korábbi meccseire, melyeket már be is szereztem, csak hát nem jutottam el addig, hogy megnézzem. A hiányosságaim ellenére is szoros, kemény meccset vártam, méghozzá Gassiev pontozásos győzelmével. Lássuk, miként alakult hát az összecsapás. (Következő bejegyzésem erről fog szólni.)

Heó!

A hétvége egyik legparázsabb meccsét is hol máshol, mint Oroszországban rendezték (akárcsak az előző, és az ezt követő bejegyzésem mérkőzéseit, azzal a különbséggel, hogy ezt 2016.12.02.-án, azokat 3.-án). 12 menetre írták ki, méghozzá némileg meglepően, kimondott tét nélkül. Persze valójában nagyon is volt tétje, hiszen két top bunyós, két kihívói pozícióra is esélyes bunyós presztízsmérkőzéséről volt szó. Ilyenkor a győztes mindig jobb helyzetbe kerül a ranglistákon, és úgy hiszem, hogy ezt a két bunyóst nyugodt szívvel, eredménytől függetlenül is mind a négy nagy szervezet szerepeltetheti a 15-ös rangsorában. Bemutatom, kikről is van szó, aztán rá is térek a moszkvai Tough Fight Gym-ben rendezett csatára. Rejtély, hogy miért egy ilyen kicsi edzőteremben rendeztek egy ilyen rangos meccset, és hogy miért nem az egy nappal későbbi megagálán szerepelt, a Lebedev vs Gassiev gála előprogramjában (akárcsak a már kitárgyalt Troyanovsky vs Indongo és a Kudryashov vs Silgado csaták). Számomra kissé elsuvadtnak tűnik ez az ütközet, amiről szerencsére sikerült tudomást szereznem, és mikor megláttam a párosítást, bizony nagyon meglepődtem, elvégre a hétvége egyik legnívósabb párharcáról beszélünk.

Nem a Troyanovsky vs Indongo párosítás volt tehát az egyetlen afrikai-orosz csata, és a különbség is csupán annyi, hogy míg ott egy namíbiai, addig itt egy ghánai harcos volt a hazai öklöző ellenfele. Richard Commey (24-1-0; 22KO) egészen szeptemberig ismeretlen volt számomra, akkor azonban utánanéztem az addig veretlen bunyós mérlegének. Gyorsan rájöttem, hogy a félelmetes KO arány mögött jó kis legyőzött ellenfelek állnak, és nem csak valami nyikhajokat csapkodott ki valahol Afrikában. Commey ugyanis sokfelé ellátogatott profi pályafutása során, és szeptemberig mindenhol győzött. Szerzett különböző IBF regionális címeket (intercontinental a legrangosabb), de Afrika bajnoki címet, sőt a Brit Nemzetközösségi övet is besöpörte. Összességében pedig remek mérlegű bunyósokat vert meg a 24 meccse során.

Szeptemberben egy másik veretlen ellenfelet sodort útjába a sors, az általam sokra tartott amerikai Robert Easter Jr-t. Az amerikait nem sokkal korábban fedeztem fel magamnak, mikor brutálisan kiütött egy ex-bajnokot, és nagyon reménykedtem benne, hogy a tehetséges fiúból világbajnok lehet. Örömömre már a következő meccsén lehetőséget kapott a megüresedett könnyűsúlyú IBF világbajnoki trón elhódítására, és igen, ellenfeléül, ahogy írtam, a számomra még ismeretlen Commey-t kapta.

Várakozásom, vagy inkább óhajom teljesült, mert Easter megosztott pontozással győzött. Vagy három napig örömmámorban úsztam, egyrészt az eredmény, másrészt a mérkőzés okozta élmény miatt. Merthogy a mérkőzés, valami irgalmatlanul kemény, és roppant színvonalas csatát hozott. Nem láttam minden jó mérkőzést idén, ezt biztosra veszem, de azok közül, amiket láttam, ez tetszett a legjobban. Volt itt minden, ami két fiatal, veretlen titántól várható. De arról a meccsről majd egy külön bejegyzésben szeretnék írni, minden menetét kivesézni, annyira jó volt. Nálam eddig teljességgel az év meccsének számít. Ami a lényeg: Commey-ról kiderült, hogy nagyon kemény, nagyszívű harcos, akinek bizony valóban gigászi ereje van. Hogy mást ne mondjak, sikerült is megrogyasztania Eastert, akire számoltak is. A pontozás úgy vélem rendben volt, így hát Commey vesztesen, de korántsem szégyenkezve hagyhatta el a ringet. Sőt... Óriási küzdeni tudásával és akaratával rögtön belopta magát a szívembe, és máris egyik kedvencemként tekintek rá.

Denis Shafikov (37-2-1; 20KO), akárcsak ellenfele, szerte a világban ringbe lépett már. Otthonán kívül sok meccse volt Finnországban, de meccseinek helyet adott már Mexikó, Kína, vagy az USA is. Korábban kisváltóban Európa bajnok is volt, és egy ilyen EBU meccsen vágott vissza egyetlen döntetlenjéért Brunet Zamorának (D12, W12). Két alkalommal is bokszolhatott világbajnoki címért, ám mindkétszer egyhangú pontozásos vereséget szenvedett. Először Miguel Vazquez verte 12 menetben, egy szoros, de nem igazán szórakoztató meccsen az IBF könnyűsúlyú címéért. Sajnos Vazquezről inkább az eredményes, és nem a szórakoztató szó ugrik be elsőre. Második vb meccsén Rances Barthelemy verte ugyanazért az övért, amely ekkor épp megüresedett (és azóta még egyszer, ezért bokszolhatott érte legutóbb Easter és Commey). Azóta egyszer bokszolt, és nyert is az USÁ-ban, a veretlen Jamel Herring ellenében (TKO10).

Fordított alapállású, tehát balkezes (southpaw), amire a jobbkezes Commey-ék azért alighanem felkészültek. A ghánai egész karrierje során könnyűsúlyban versenyzett, míg az orosznak voltak eggyel feljebb, kisváltóban is meccsei, és alighanem könnyűsúlyban erősebbnek számít, ezért harcol ebben a kategóriában. Kérdés tehát, hogy erősebb tud-e lenni az alapvetően erős, rendkívül dinamikus ütésekre képes Commey-nál, akinek viszont hosszabb a karhossz távolsága (177 cm a 174-el szemben), és magasabb is az orosznál (175 cm a 165-el szemben). A ghánai 29, a "Djingis Khan" becenevű orosz pedig 31 éves. Ranglistás helyezéseik: Commey: IBF: #3; WBC: #8. Shafikov: IBF: #5; WBC: #3. De eleget beszéltek a számok.

Már a mérkőzés elején alaposan egymásnak estek a felek, hogy tudassák egymással, ki az úr a házban. Nos, ennek igazságos eldöntése végett maradjunk annyiban, hogy mindketten végig urak voltak, mert alig állt le az egyik, amíg támadott a másik. A meccs első felét Commey vitte el. Lényegesen többször talált szűnni nem akaró bombáival. Shafikov valami emberi motollára, vagy cséphadaróra emlékeztetve zakatolt előre, megállás nélkül üldözve a köteleknél köröző ghánait. Commey sok egyenest ütött, hogy feltartsa a rohamozó hazai versenyzőt, ám ez legtöbbször nem sikerült neki. Nem mintha zavarba jött volna, ugyanis folyamatos, állandó kombinációkkal fogadta a rakkoló riválist. Nekem leginkább gyönyörű ívben kivezetett felütései tetszettek, melyekkel sokszor keményen alávert az orosznak, testre is, fejre is. De mivel társasjátékról beszélünk, nem csak adta, kapta is a pofonokat.

Félelmetes volt látni, hogy Shafikov fittyet hány a másokat megrengető ütésekre, és fáradhatatlanul rohamoz. Látványos, nagy iramú, és kiélezett meneteket láthattunk, öröm volt nézni. Meglepő volt, hogy a remek ütőerejű Commey, mennyire nem tud kárt tenni az oroszban, aki továbbra sem állt le egy pillanatra sem. Szintén meglepve konstatáltam, hogy odáig jutott a küzdelem, hogy a kevesebbszer találó orosz viszi be a komolyabb erejű tiszta csapásokat. Ezek az energikus pofonok olykor hátrálni kényszerítették a ghánait.

A meccs első fele azonban így is Richard Commey fölényében telt, aki jóval több találatot vitt be, viszont egyik menet sem volt izgalommentes, mind hullámzott, és mindkettejük agresszivitását értékelni lehetett. A meccs második felére jött el a rakkolós Shafikov ideje, aki se nem fáradt, se nem bódult el a beszedett ütések és a nyomulás hatására.

Commey fáradni kezdett, na, nem drasztikusan, de pont annyira, hogy a ring közepét uraló Shafikov átvegye az irányítást. A ghánai kevesebb ütést indított, több kisebb és nagyobb ütést beszedett testre és fejre is, főképp horgok és felütések, valamint ezek kombinációi formájában.  Reakció ideje is lassult, és az idáig főleg ütéseinek mennyiségével domináló bunyós sorra bukta a meneteket, Shafikov pedig megállíthatatlanul faragta a hátrányát.

A legjobb menet a 11. volt. A fáradt Commey utolsó energiáit összeszedve ritmust váltott és átment támadásba, hősies küzdelemre bírva Shafikovot. Mindketten támadtak és felváltva védekeztek, parádés, izzó felvonást produkáltak. Szerintem ezt a szoros, kiélezett menetet megnyerte Commey, aki sikeresen újult meg, miután jelentős oxigénhiánnyal küzdött. Az utolsó menet is öldöklő küzdelmet, és Shafikov fölényt hozott. Mindkét srác győztesnek érezhette magát és a szememben mindketten győztesek is. Meglepett, mennyire jól bokszolt az orosz, és sajnálom, hogy ez nem egy világbajnoki meccs volt. Annak is bőven beillett volna.

Eredmény: Megosztott pontozás: Joseph Pasquale: 112-116 Shafikov; Adalaide Byrd: 116-112 Commey; Steve Weisfeld: 113-115 Shafikov. Shafikov megosztott pontozással nyerte meg a csatát!

Az én pontozólapom:

Richard Commey vs Denis Shafikov

• 1.:  10-9
• 2.:  10-9
• 3.:  9-10
• 4.:  10-9
• 5.:  10-9
• 6.:  10-9
• 7.:  10-9
• 8.:  9-10
• 9.:  9-10
• 10.: 9-10
• 11.: 10-9
• 12.: 9-10

Összesítve: 115-113

Nem érzem sem csalásnak, sem botrányosnak a pontozást, sőt örülök, hogy megosztott döntés született. Igazságosnak talán inkább egy döntetlent éreznék, de ez van, szerencsére sok olyan meccs van, melyeknek egyik résztvevője sem érdemelne vereséget. Érdekes, hogy másodszor láttam Commey-t bokszolni, és másodszor is harcos meccsen, megosztott pontozással veszített. Kívánom neki, hogy győzelmekkel folytassa, és szerezzen világbajnoki címet, mert igencsak megérdemelné.

Shafikov ezzel a győzelemmel valószínűleg közel került egy újabb vb címmeccshez, hisz a mérkőzés előtt az IBF-nél ő ötödik, míg Commey a harmadik volt a sorban, így hát győzelmével biztosan beelőzte az afrikait, sőt értékes sikerével akár az első helyig is szárnyalhatott. Biztosan érdekes lenne egy Robert Easter Jr elleni mérkőzés, hisz mindketten remek meccset vívtak Commey-val, és még érdekesebbé teszi a dolgot, hogy Easterre számolni is kellett a meccs során, míg az energiabombaként zakatoló orosz, tudomást sem vett a ghánai erejéről. Hogy őszinte legyek, szívesebben néztem volna meg egy visszavágót Easter és Commey között, ami persze még létrejöhet, de igazságosabb lenne, ha előbb Shafikov kapna lehetőséget, Commey addig meg győzzön le valaki(ke)t, elvégre, ha szorosan és vitathatóan is, de utolsó két mérkőzését elbukta. 

Sose lássak rosszabb meccset és pontozást! Csupa jót kívánok a két harcosnak! Heósztok!