Heó!

Sokféleképpen be lehetett volna harangozni ezt a mérkőzést. A Bajnok, a feltörekvő ellen. A Legenda, a fiatal titán ellen. A Hírességek Csarnokának várományosa, egy építőmunkás ellen. Művész, az iparos ellen. Vagy épp nagyon sarkosan, az öreg, a fiatal ellen. A múlt és a jövő csapott össze egy búcsúmérkőzés formájában, 2016.12.17.-én az USA-beli Californiában, Inglewood-ban, a Forumban.

Bernard Hopkins (55-7-2-2; 32KO) már akkor a profik között bokszolt, mikor ellenfele, Joe Smith Jr (22-1-0; 18KO) még meg sem született. A Hóhér becenevű Hopkins nem szorul különösebb bemutatásra, legalábbis azok számára semmiképp sem, akik a ring világának népéhez tartoznak. Mert bizony, aki jártas a bunyóban, annak egyszerűen lehetetlen, hogy ne találkozott volna valamikor ezzel az élő legendával. Véleményem szerint simán esélyes, hogy a jövőben megfilmesítik az amerikai csillag életét, és karrierét, mert minimum példamutató, és minimum vászonra való ez a kalandos életút.

Elmondható, hogy a poklot megjárva, a ring kegyetlen, háborús ösvényén végiggázolva, a showbiznisz és a bunyó minden csínját-bínját kitanulva küzdötte fel magát a világ tetejére, a mennyekbe, mint egy Hóhér, majd a mennyeken is túljutva, a lehetetlennel dacolva, immár Földönkívüliként a valaha élt legnagyobb sportolók közé emelkedett. A sittről indult, első meccsét elbukta, majd sorra hozta a győzelmeket, nem vetette vissza első világbajnoki mérkőzésén elszenvedett veresége sem, majd teljesítményével kiérdemelte a Hóhér becenevet, amely akkor változott Alienné, mikor már tényleg mindenki leírta, mert lehetetlennek tartották, hogy ilyen idős korban az ember profi ökölvívó világbajnok legyen. Így hát már szinte az a legenda nőtt köré, hogy nem is ember, hanem egy Alien, vagyis Földönkívüli. Hihetetlen, de már 51 éves. Ellenfele 27, és elképesztő adat, hogy 11 hónappal azután született, hogy Bernard elvesztette első profi mérkőzését egy másik ismeretlen srác, Clinton Mitchell ellen, 4 menetben többségi pontozással.

Nem adta fel, és jöttek is a sikerek szép sorjában, mígnem kiharcolta, hogy megkapja az esélyt az IBF betöltetlen középsúlyú világbajnoki címéért. Nem járt sikerrel, de nem kellett szégyenkeznie, egy zsenitől ugyanis nem szégyen kikapni. Egyhangú pontozásos vereséget szenvedett, az akkor még veretlen riválistól, akinek szintén ez volt az első világbajnoki meccse, és aki ezzel (no, és persze számos későbbi, feledhetetlen sikerével) kárpótolta magát azért, hogy anno ocsmány csalással vesztesként hozták ki az 1988-as olimpia döntője után. Ez az ellenfél, bizonyos Roy Jones Jr volt.

Nem sokkal később, és pár győztes csata után ismét odakerült a nagy esély kapujába, ám csak döntetlent ért el Segundo Mercado ellenében. A visszavágón azonban már nem volt kérdés: Hopkins a hetedik menetben pontot tett a kérdőjel helyére, és csúcsra ért. De hol volt ekkor még az igazi csúcstól. Innentől kezdve ugyanis, fokozatosan lépkedve ő lett a középsúly egyeduralkodója. Annyi címmeccset nyert, hogy ezeket felsorolni is nehéz lenne. Nem is elemezném ki, inkább csak leírom azokat a pillanatokat és meccseket, vagy benyomásokat, amik hirtelen eszembe jutnak a Legendáról.

A "Hóhér szeme"... Kinek lenne kedve egy ilyennel versenyre kelni, és dacolni?

Amikor elkezdett fekvőtámaszozni Jean Pascal ellen; mikor leütötte Robert Allen-t a harmadik meccsükön (ha jól rémlik, akkor láttam először teljes meccsen bokszolni, és nem csak összefoglalóban); mikor a történelem során elsőként, és azóta is egyedüliként egyesítette a négy nagy világszervezet bajnoki címeit, és ezért Oscar de la Hoyát ütötte ki, azzal a máj tájékra mért felütéssel a kilencedik menetben; mikor vitatható vereségeket szenvedett Jermain Taylor ellen; mikor megalázta Kelly Pavlikot; mikor olyan botrányos sajtótájékoztatót tartott a Felix "Tito" Trinidad meccset megelőzően, és aztán jó alaposan eltaposta a zászló után magát a puerto ricóit is; mikor botrányosan ért véget a Chad Dawson elleni meccse; mikor többször is ellene szurkoltam, mert irritált a viselkedése; mikor a Roy Jones elleni, évekkel későbbi rettenetesen rossz visszavágót megnyerte, hú, de utáltam azon a meccsen is; mikor immár vén fejjel kioktatatta Shumenovot, Muratot és Cloudot; majd mikor az utolsó mérkőzésén Sergey Kovalev bizony igencsak elverte, DE(!) ki, nem ütötte! Mind, mind feledhetetlen pillanat. Kettő év és egy hónap telt el azóta a vereség óta, és tudvalevő, hogy Hopkins sosem hagyott ki ilyen hosszú időt két meccs között, persze érthető, ha az ember fia 50 évesen (egy olyan vereség után főleg) már nem annyira aktív.

Ám megemberelte magát, elhatározta, hogy igenis visszatér még egy utolsó, búcsúmeccs erejéig. És ahogy tőle megszokhattuk, belenyúlt a tutiba, nem kerülte el a kihívást, és egy eléggé veszélyesnek tűnő fiút szemelt ki az újabb áldozat szerepére. A felvezetés csak és kizárólag Hopkinsról szólt, ami érthető, ő a legenda, ez az ő estéje, láthattunk rengeteg bejátszást a csatáiról, és valahogy olyan nosztalgikus hangulatban teltek a percek. Sokszor kirázott a hideg, ahogy az élményekre gondoltam, amik hozzá köthetőek. Mutatták, ahogy gyakran alabárdos, félmeztelen hóhérsegédek kísérték a ringig, rajta pedig csuklya volt, és végigfut a hátamon a hideg, ahogy arra gondolok, ahogy Ő, az "Executioner" felballag a ring köteleihez, a közönség felé fordul, X-et formál a kezeivel, majd jobbját a torka előtt elhúzva jelzi az egybegyűlteknek, köztük az ellenfelének, hogy itt bizony ismét kivégzés várható.

Az egész estét olyan hangulat lengte körül, ami miatt nem tudtam elképzelni, hogy ez a Földönkívüli pali ne tegyen ismét csodát, és gyűrje le ismét a fiatalságot. Ugyanakkor az ellenfélnek ez egy talán soha vissza nem térő alkalom arra, hogy kitörjön az ismeretlenségből, és nevet szerezzen magának. Ez pedig rettenetesen veszélyessé tette.

Joe Smith Jr az előző mérkőzésén bizonyította, hogy nem szabad alábecsülni, mert képes élni a lehetőséggel. Számomra teljesen ismeretlenül lépett ringbe a jó nevű, jó ranglistás helyezésekkel bíró, korábbi világbajnoki kihívó, lengyel Andrzej Fonfara ellen, és aznap sikerült alaposan felborítania a papírformát. Meg a lengyel formát is. Megvallom, kedvelem Fonfarát, szorgalmas bunyósnak tartom, és úgy is kezdte a meccset, ahogy várni lehetett, ő irányított, sőt az a véleményem, hogy párszor, abban a pár percben, mintha az amerikainak gondjai is lettek volna. Aztán egyszer csak BUMM! Fonfara egy mennykőcsapás erejével érkező ütéstől a földre zuhan! Felkel, de nincs esélye. Smith lemészárolja. Egyetlen egy menet. Az év egyik legnagyobb meglepetése, és az év egyik legnagyobb KO-ja. Hogy mire volt jó ez a győzelem? Arra mindenképp, hogy az ifjú Smith ezen a búcsúmeccsen lehetőséget kapjon.

Az ifjú amerikainak csak a Fonfara elleni diadalát láttam, így nem kezdek őrült elemzésekbe a stílusát illetően, és nem taglalom az eredményeit sem. Annyi biztos, hogy ez a srác nagy ütő, és, hogy nem azért érkezett Inglewood-ba, hogy szépen asszisztáljon az öreg dicső búcsújához, hanem, hogy megragadja a lehetőséget. Egyszer képes volt rá. Képes lesz rá ismét? Vajon a meccs felvezetése szólt csak Hopkinsról, és a meccs már az ellenfélről fog? Vagy Hopkins ismét sikert arat, Smith pedig talán feledésbe hull? Annyit megtudtunk róla, hogy építőmunkásként dolgozik... Itt az esélye, hogy otthagyja az állását. Hogy megváltoztassa az életét. Az ő szemszögéből nézve ettől "csak" egy öregember választja el. Aligha várható, hogy ne gázoljon át rajta, amennyiben felfogja az esély jelentőségét. De felfogja-e? És Hopkins? Vajon tényleg nem képes elbánni vele még az idő sem? Vajon a két inaktív év alatt mennyi rozsda rakódott rá az amúgy is már elkerülhetetlenül rozsdásodó fogaskerekekre? A meccs előtt én Hopkins pontozásos győzelmét vártam, méghozzá amiatt, mert túl rutintalannak láttam Smith-t, és hiába ütötte ki brutálisan Fonfarát, nem éreztem meggyőzőnek aznap. De az csak egy menet volt, így nem tudtam, mire is számítsak tőle. Mindjárt kiderül, hogy megcsalt-e a megérzésem. Felfokozottan, az "öregnek" szorítva vártam a csatát.

A bevonulásnál a régi, Executioner-féle módit láthattuk Hopkinstól. Fekete csuklyás maszk, kék szegéllyel, irány fel a ringhez, ott X-et formál a kezeivel, majd egyiket áthúzza a torka előtt. Libabőr, és borzongás. Micsoda ember! Micsoda kvalitás, akarat, és tűz. Kiegyeznék vele, hogy 51 évesen ilyen formában legyek, azt hiszem. Egykorú vagyok az ellenfelével, sőt még én is idősebb vagyok nála néhány hónappal. Smith elszántnak tűnik, biztos vagyok benne, hogy érzi, saját kezében a sorsa, a jövője. Neki is szurkolok, méghozzá, hogy jó meccsen kapjon ki. Végülis egy vereség után is befuthat még, van ideje, Hopkinsnak már kevésbé. Aztán ki tudja, belőle kinézem, hogy tíz év múlva is leütöget pár menetet.

Elindult a mérkőzés, szép nagydarab erős gyerek ez a Smith, hú, erőteljes jobbkezese zúg el, határozottan kezd! Mindkét fiú jobbkezes, Hopkins, mint valami tartozéka a ringnek, olyan természetes látványt nyújt, így túl az ötödik X-en is. És ki tudja hány ring melletti X-en is túl. A meccset Jack Reiss vezeti, gyorsan szét is választja őket egy gyors összekapaszkodás után. Nagy kedvencem Reiss is, ha szabad olyat mondani egy bíróra, hogy kedvenc. Minden adott hát egy jó csatához. Remélem, mindenki erőn felül teljesít, legyen emlékezetes ez a búcsú.

Smith tör előre, várható volt, hogy ő fog előrefelé nyomulni, BHop tartja a távot, majd remek felütéssel talál állon, majd csibészes mozgással somfordál odébb, nem lehet nem kedvelni ezt az embert. Vagy lehet nem kedvelni, de nem lehet nem érzelmet nyilvánítani felé, ebben is egyéni, ebben is igazi bajnok, mert hát a nagy bajnokok bizony nem sótlanok, a nagy bajnokok attól is azok, akik, hogy érzelmeket okoznak a nézőiknek. Hopkins nagy bajnok. A valaha volt egyik legnagyobb. És akkor tömjénezését itt és most abbahagyom, mert sok lesz, csupán próbálom érzékeltetni, hogy mennyire tisztelem ezt az öregurat. Pedig hányszor ki nem állhattam anno, te jó ég! De Hopkins csak egy van.

És Hopkins továbbra is próbálja tartani a távot, és tördelni a zöld-fekete, ötletesen "Future" felirattal ellátott nadrágos fiatal bunyóját, majd Smith szinte láthatatlanul keményen talál jobbal fejre, csak onnan vettem észre, hogy mintha Hopkins egy picit megtántorodott volna. Smith rögtön beindult, ezúttal egy kőkemény balhorga is becsapódik fejre, fú, de kemény ez a gyerek! A menet vége felé egy bal egyenese is talál, Hopkins pedig körbemozog, kivonja magát, tudja, mit kell tennie, ha nem neki áll a zászló. Vége az első menetnek, azért nem gondolom, hogy olyan nagy gondból kellett kikecmeregnie a Hóhérnak, de nagyon oda kell figyelnie erre a Smith fiúra.

A közönség soraiban mutatják Hopkins lányát, aki természetesen szurkol a papának. Hmm... Olyan idős lehet, mint Smith Jr. Érdekes dolgok ezek.

A következő két menet hasonlóan telt, bár Smith ezúttal fejen nem talált olyan keményen, mint a nyitó körben, azonban láthatjuk, hogy jól használja az elöl lévő kezét. Igaz, a bal egyenest nem igazán üti, nem visz bele erőt, viszont arra nagyon is jól használja, hogy bemérje ellenfelét, és hogy lopja a távolságot. Leginkább a testütéseit húzza meg, és ezeken érződik is, hogy van bennük kakaó bőven. Hopkins továbbra is hátramenetben bokszol, ezt is vártam tőle, olykor beugrásokkal próbálkozik, olykor megelőzi ellenfelét, és a második menetben volt egy gyönyörű, gyors jobb egyenese fejre. Ezt a jobbost különben, rövidebb kivitelben többször is elsütötte, viszont úgy látom, hogy túl sokat hátrál, Smith pedig aktívabb, és több erőst ütést is indít, így szerintem az első három felvonás a fiatalé. Mellesleg Hopkins közbeütéseiről oktatófilm készülhetne.

Eddig a negyedik volt a legjobb menet! Hopkins szemszögéből is, meg amúgy is. Többet ütött, és az eddigieknél jobban védekezett a Hóhér, remekül vette ki magát a támadások elől, és lopakodó mozgása közben több szép találatot bevitt, szépen talált bal horoggal, és egy kiváló jobb egyenessel is fejen. Smith elszántan rohamozott a menet végén is, de ezúttal, bár talált ő is, nem tudott idősebb vetélytársa fölé kerekedni. Nem kérdés, hogy Hopkinsé ez a menet.

Az ötödiket jól kezdi Smith, remekül duplázza a bal horgokat fejre, majd rövidesen Hopkins belever egy kőkemény horgot, nem szabad elfeledkeznie a védekezésről egyiküknek sem! Hopkins odébb totyog, iszonyú furcsa a mozgása, mintha ezzel is incselkedne kicsit, legalábbis én így látom. Aztán Smith utánaered, és többször is keményen eltalálja horgokkal és felütésekkel, érezhetően nagyon komolyan veszi ezt a csatát. Mialatt összekapaszkodnak, akkor sem áll le, tovább csépeli veterán riválisát, aki egy fejre mért jobb csapottal jelzi, hogy ő is a ringben van! És ahogy Hopkins tartja a távot, abból is érződik, hogy mennyire lételemévé váltak ezek a mozdulatok, mennyire eggyé vált a boksszal, mennyire beleivódott minden, amit az edzéseken, a meccseken, és az életben megtanult. Jobb egyenese talál, majd belép, és bal felütés testre, fogás. Látszik is Smith fején a frusztráltság. Aztán ezúttal kemény bal horog talál fejen Smith-től, hiába Hopkins trükkjei, ez a srác nem fog zavarba jönni ennyitől. Bizony nem. Ostrom alá veszi az idős bunyóst, testre, fejre is keményen rángatja a csapásait, Hopkins pedig próbálja tompítani a becsapódások erejét, ám most tiszta, kőkemény jobbos talál fejen, úúú, ezt megérezte a Hóhér, ez nem volt kellemes! A kép mit sem változik a menet hátralévő idejére, ez az egyik legegyértelműbb menet, Smith nyeri, 10-9-re. Biztosan nagyokat üt, elvégre Fonfarát nem lehet csak úgy kicsapni, de Hopkins, akit még soha nem ütött ki senki, egyelőre jól állja a sarat. Viszont a győzelemhez ennél több kéne, valamit ki kell találniuk John David Jackson edzővel. Ja, hogy John David Jackson is az egykori legyőzöttjei között van? Hát igen, ez is kuriózum, Hopkins módra. Gondoltam megemlítem, érdekességképpen.

A következő menetben Smith talán még inkább fokozta a tempót. Folyamatosan jött előre, és ostromolta a bajnokot (engedtessék meg, hogy Hopkinst bajnoknak tituláljam, még úgy is, hogy jelenleg nincs semmilyen címe). A menet során, egy kis képen feltüntették Smith edzőjét, Jerry Capobiancót, aki üvöltve közvetítette neki az utasításait, "Maradj koncentrált!"; "Jab! Jab! Jab!" (vagyis egyenes, egyenes, egyenes), és jó volt látni, hogy Smith reagál az elhangzott szavakra, úgy tűnik, működik köztük a mágia, ami összeköt mestert és tanítványt. A menet közben sokadjára hangzott fel a közönség soraiból a "Hop-kins, Hop-kins, Hop-kins!" rigmus, nem csoda, hogy a publikum nagyobb része neki szurkol. Én is, de ez a hajó eddig elúszni látszik. Eltelt a meccs fele, és nálam négy ponttal vezet Smith Jr (ötöt nyert, egyet vesztett). A gong után Smith felemeli a kezeit, jelzi, hogy nyeregben van. Rögvest utána egy tapsoló, szőke hölgyet mutatnak, kiderül, ő Joe Smith anyukája. Hmm, nem illik egy hölgy korát firtatni, de olyasmi idős lehet, mint Hopkins. Újfent elmosolyodom, szerintem nem csak számomra érdekesek ezek a dolgok.

A helyzet mit sem változott a hetedik menetre. Smith érezhetően erősebb, gyorsabb, frissebb, és agresszívabb ellenfelénél. Persze Hopkins továbbra sem csak kapja, hisz adja is a pofonokat, többször is jól ver közbe, sőt még egy kisebb ritmusváltása is volt, de képtelen kárt tenni a fiatalabb versenyzőben. Irigylésre méltó, hogy valaki az ő korában, két év szünet után ilyen produktumra képes egy friss, éhes ellenfél ellen, de ez egyszerűen nem elég, ezek csak felvillanások. Ez a menet is Joe Smith-é, 10-9 arányban. Lesz-e változás, képes-e újítani valamit a Hóhér? Remélem, igen.

Smith ismét terelgeti Hopkinst, üt egy bal horgot, majd a sarokhoz közel, megállnak a köteleknél. Smith soroz, bal-jobb egyenes, bal-bal horog, jobb felütés, balos, és Hopkins kizuhan a ringből, te jó ég! Óriásit esik, be a székek közé, megüti magát. Ilyenkor húsz másodperc áll rendelkezésre visszajönni, lesz-e folytatás? Hopkins kissé döbbent, lökést reklamál, de láthatóan nem volt az. A meccsnek vége, és az ismétlésből is kiderül, hogy tiszta, egyértelmű KO volt. KO a 8. menetben! Joe Smith Jr, aki egy brutális KO-val robbant be a köztudatba, most egy újabb KO-val növeli hírnevét, vagy talán már hírhedtségről beszélhetünk, mert kiüti azt, akit még senki nem ütött ki, kiüti a legendát, a búcsúmeccséről győztesen távozni kívánó legendát, kiüti a Hóhért, kiüti a Földönkívülit, kiüti Bernard Hopkinst! Micsoda drámai befejezése ez egy páratlan karriernek. Már, ha ez a vége. Ez a vége? Nem tudom, majd az idő eldönti, és választ ad.

Kicsit kurtán, furcsán lett vége ennek a meccsnek, mert úgy tűnt Hopkins meg is sérült, bár nála nem mindig tudni az igazságot, most nem feltételeznék tőle semmiféle zsiványkodást a háttérben. A helyzet az, hogy Joe Smith ezzel sokak estéjét (főleg Hopkinsét) elrontotta, de hát ő azért jött ide, hogy győzzön, és köszönte szépen a lehetőséget, gyakorlatilag hibátlan teljesítményt nyújtva, élt is vele. Kérdés, hogy mi lett volna, ha korábban találkoznak, mikor Hopkins még tényleg csúcsformában volt, de a bunyóban nincs, "ha", vagy "volna", mint ahogy Hopkinsnál sincs olyan, hogy ideális kor, vagy csúcsforma, mert láthattuk, hogy nála nem egészen úgy működnek az élet korlátai, mint másoknál. Joe Smith elégedett lehet, mert egy kiváló sportember ellen aratott győzelmet, büszke lehet a sikerére. Viszont tényleg nagy kérdés, hogy hogyan tovább? Győzelmével előkelő helyekre kerülhetett a ranglistákon, most már tényleg előtte áll a jövő, berúgta az ajtót, és a bajnokok, és szervezetek kapujánál kopogtat, vagyis dehogy kopogtat, inkább dörömböl! Meglátjuk, remélem, meglátjuk, mire megy majd az él menőkkel, ez a kétségkívül éhes, képzett, és kemény srác. Kíváncsian várom.

Hogy mi lesz Hopkinsszal? Fogalmam sincs. Ezen a meccsen már azért nem mutatott olyan dolgokat, mint korábban, mégis élmény volt ismét küzdeni látni. Lehet, hogy az idő kíméletlen vasfoga immár őt sem kímélte? Nem tudom. Nem merem kijelenteni, hogy ezen az estén láttuk utoljára. Nála sosem lehet tudni.

A pontozás állása is nyilvánosságra került, na, ez viszont már megint olyan dolog, amitől sírhatnékom támad. És megint rutinos pontozókról beszélünk, és nem értem, hogy képesek így látni egy meccset. Tom Taylor: 69-64 Smith, ez rendben van, én is így láttam, nem is nagyon lehetett másképp látni. Tim Cheatham 67-66 Smith, ez már gyengébb, hisz 4-3 arányban jobb Smith, vagyis Hopkins 3 menetet nyert, de ami valami röhej, az a háromból leghíresebb pontozó Pat Russel lapja 67-66 Hopkinsnak! Ezen a lapon Hopkins nyert 4, négy, azaz NÉGY(!) menetet! Hogy az öregistenbe, melyik meneteket? Mert a negyediket tuti. Meg, ha nagyon-nagyon szorossá akarjuk tenni, akkor még a harmadik neki adható, de ennyi. Ez maximum kettő, és az is necces, nem még NÉGY! Ez alapján kész szerencse, hogy Joe kiütötte Bernardot, mert még a végén valahogy döntetlen lett volna, vagy simán kihozza győztesnek a Hóhért. Eszem megáll az ilyenen, komolyan. Nem értem. Miért jó ez? Én nekem ne próbálja meg bemesélni senki, hogy ezt így is lehet látni! Hogyan? Azért ül ott, hogy jól lássa, attól közelebb már nem lehet ülni, ha meg nem lát, akkor el kell menni szemészhez, vagy visszavonulni. Lehet hibázni, csak marhára nem kéne. Meg nem annyiszor, ahányszor manapság hibáznak a bunyóban! Pont, hogy nem fér rá a gödörben lévő ökölvívásra az ilyen gyermeteg hiba. És lehet így látni, ha egy meccs szoros, de ez a meccs minden volt, csak szoros nem! Legyen elég az ilyen förmedvény mellépontozásokból. Nem hiszem el, hogy valóban jobbnak lehetett látni Hopkinst a hét menet alapján. Csak irányítottan, vagy eleve elhatározva, hogy márpedig a búcsúmeccsét ő nyeri. És ez senkire nem vet jó fényt. Na, de erről legyen elég ennyi. Ja, igen, Jack Reiss hiba nélkül vezette a meccset.

Gratulálok az ifjú harcosnak, aki ezzel megvédte WBC International címét, új mérlege 23-1-0; 19KO. Hopkins új, és talán végső mérlege: 55-8-2-2; 32KO. Mindkettejüknek a legjobbakat kívánom.

A meccsről, és Hopkinsról, illetve magáról a körülményekről a következő találós kérdés jutott eszembe, a Hobbitból:

"Mindent befal, pofája tátott, szárnyast, szárnyatlant, fát, virágot, vasat csócsál, acélt ropogtat, fogával követ is kikoptat." ... Az idő.