Heósztok!

Óriási várakozással ültem le a tv elé a két fiatal, veretlen ökölvívó, Jermall Charlo és Julian Williams mérkőzésekor. A csatát az IBF nagyváltósúlyú világbajnoki címéért írták ki. Még a felvezető műsort is megnéztem, hogy ezzel is tovább csigázzam magam. Nem alaptalanul várakoztam...

Egyrészt ettől a mérkőzéstől vártam a legnagyobb izgalmakat, ami a hétvége minőségi párosításainak mennyiségét látva igencsak nagy szó. Másrészt, ritka, hogy valakit annyira megkedveljek, hogy már pályafutása elején a szurkolójává váljak. És Julian "J Rock" Williams ilyen srác. Kőkemény, technikás, képzett, határozott. És agresszív. Meccse előtti mérlege: 22-0-1-1; 14KO, és emellett az IBF rangsorának első helyét foglalta el, így első számú kihívóként érkezett a los angelesi ringbe.

Nem tudom, hogy igazam lett-e, és ez volt-e a hétvége legizgalmasabb, legjobb meccse, mert még nem láttam minden meccset, de az biztos, hogy valahol elöl kell, helyet foglaljon a rangsorban. A tanulsága miatt pedig végképp elöl van a helye. De erről bővebben majd zárásképpen írnék.

Ellenfele a címvédő, szintén amerikai Jermall Charlo (24-0-0; 18KO), a Charlo ikertestvérek idősebbik tagja. Érdekesség, hogy öccse, Jermell (ki érti ezt a névválasztást a szülőktől, de hát az ő dolguk), szintén ugyanebben a súlyban világbajnok, mégpedig a WBC-nél, és ő is veretlen. De ennyit róla. Kettejük közül Jermall tűnik jobbnak, agresszívabb, és úgy látszik, ütőerőben is öccse felett áll. Ő is technikás, és képzett bunyós, és azt mondják a testvérekről, hogy bizony eléggé nagyok ebben a súlyban. Ezt úgy kell érteni, hogy alighanem felsőbb súlycsoportokban sem lennének gondban, ha a váltás mellett döntenének, és jelenleg, mivel nagyok, valószínűleg naturálisan erősebbek is súlycsoportbéli társaiknál.

Mindkét résztvevő fél 26 évesen vágott bele a csatába, normál alapállásúak, és magasságban is csupán 3 centi volt közöttük a különbség Charlo javára (183 a 180-al szemben). Williams szemében mintha idegesség bujkált volna a meccset megelőzően, de végülis ez az izgalom valahol érthető, ha valaki élete első világbajnoki mérkőzésén lép ringbe. Ilyen vb meccsből Jermall Charlónak már három is volt, mérlege: 3-0-0; 2KO. Utolsó meccse ment végig csupán, a tapasztalt ex-bajnok Austin Trout ellenében, és akkor is egyhangú pontozással győzött.

Ahogy várható volt, "J Rock" picit idegesebben kezdte a mérkőzést, mint szokta, de azért gyorsan megmutatta, hogy nincs tele az a bizonyos alsónemű, és tényleg csak izgalomról van szó. A bajnok pontosabb volt az első felvonásban, de a kihívó is próbálkozott. Amolyan tipikus első menet volt, mind a ketten ismerkedésre használták. Charlo jött ki jobban a dologból, 10-9-re vitte el a felvonást. Mellesleg, amit rebesgettek, hogy nagyok a Charlo gyerekek... hát valóban úgy tűnt, hogy Jermall-nak egy számmal nagyobb kabátot kell vennie, mint Williams-nek.

A második menet továbbra is szoros küzdelmet hozott, kitűnt, hogy mindkét srác nagyon gyors és dinamikus. Többször is összecsaptak, csínbe ütöttek, egyszerre próbáltak mozdulni a másik támadására. Némileg Williams volt a pontosabb kettejük közül, amikor is Charlo egy tiszta bal egyenessel fejen találta, mire azonnal lepadlózott. Óriási meglepetés volt, mert addig ez nem volt benne a meccsben, amelynek rögtön felpezsdült a képe, és úgy tűnt, mintha a kihívóban benne maradt volna az ütés. Gondoltam is, hogy sosem volt még ilyen gondban, ideje lesz csimpaszkodnia egy jót, és lefognia a bajnokot, azonban korántsem került sor ilyesmi. Sőt a leütés után egyértelműen jobb teljesítményt nyújtott, mint Charlo, és ez egy gyönyörűen, és tisztán fejen találó jobb egyenesben csúcsosodott ki. Viszont nem kerülte el a figyelmem, hogy a másokat talán megrengető ütés (ez a remek jobb egyenes az egyik leghatékonyabb fegyvere J Rocknak), meg se kottyant a bajnoknak. A leütés miatt Charlo elvitte a menetet, de Williams megmutatta, hogy egy pillanatra sem szabad leírni. Charlo 10-8.

A harmadik és negyedik menetben nagyon feljavult a kihívó, és az egyszerű és nagyszerű bal-jobb egyenes, vagy sima bal egyenes remek eszközként szolgálta a terveit. Valamint számos alkalommal sikerült remekül, fejét elhúzva, vagy törzsből hajolgatva kitérnie Charlo ütései elől, és több alkalommal is parádésan vert vissza kontra jobb egyeneseket. 3-4. menet: 9-10; 9-10, mindkétszer Williams-nek, aki a leütés miatt, így feljött egyetlen pontra a pontozólapomon. Kiegyenlített volt tehát a meccs, két menet ide, két menet oda, viszont a teljességhez hozzátartozik, hogy mintha egy ütés, egy balhorog fejre, mintha megint átszaladt volna a kihívón, mialatt megnyerte az elmúlt két menetet. Tény, hogy a profik között nem akadt még ilyen erős, és ilyen ütőerejű riválisa, mint ezen az estén.

Az ötödik felvonás kiegyenlített volt, akárcsak az előzőek. Egyikük sem volt igazi fölényben, amikor is Williams ütött fejre jobb egyenest, és mivel ellenfele odatette a kezét, nem talált tisztán. Viszont ütőtávban maradt, és Charlo kontrából irgalmatlanul kemény, és hihetetlenül pontos jobb felütéssel állon vágta! Gyönyörű mozdulat, és hiperpontos találat volt, és a kihívó sokkal komolyabban megrendült, mint a második menetben. Megtántorodott és a földre roskadt, és ki tudja, hogyan, de feltápászkodott. Nem biztos, hogy én tovább engedtem volna a küzdelmet, de egy kemény játékról van szó, és Wayne Hedgpeth ennek szellemében folytatásra intette a feleket. Ekkor már jómagam, átélve az izgalmas csatát, igazi szurkolóvá vedlettem át, és páromnak magyarázva noszogattam Williamst, hogy meneküljön fogásba, játsszon túlélésre! Sajnos a kihívó, részben rutintalanságának, részben végzetes bódultságának köszönhetően csak megállt kettős fedezékben, a vérszemet kapó Charlo pedig, ahogy azt kell, kíméletlenül lemészárolta. Szerencsére nem sok ütése talált, és végül egy újabb állra mért jobb felütés vetett véget a küzdelemnek. KO az 5. menetben!

Győzelmével Charlo bebizonyította, hogy valóban érdemes világbajnok, és fiatal korát látva, valamint remek képességeiből kiindulva, jó kis csaták várhatnak rá a jövőben, ki tudja hány világbajnoki mérkőzéssel fűszerezve. Nem tudom, lehetséges, hogy túlértékelem Williamst, de szerintem ez volt Charlo legértékesebb győzelme, mert bevállalta a kellemetlen, és kemény, ám egyelőre világszerte ismeretlen ellenfelet, és gyönyörű győzelmet aratott. Mondjuk nem is nagyon volt választása, hisz "J Rock" volt az elsőszámú kihívó. A jövő választ ad majd arra a kérdésre is, ami ma felvetődött, hogy Williams mennyire bírja az ütést? Sajnos olykor nagyon is sebezhetőnek és törékenynek tűnt, de a ma látottakból még nem lehet, és nem is szabad messzemenő következtetéseket levonni. Williams nem zuhant össze a vereségtől, jelezte, hogy továbbra is töretlenül folytatja a munkát, és nem tántorodik el világbajnoki álmaitól. Remélem, tényleg bajnok lesz. Én úgy látom, hogy a kisebbik Charlo ellen jóval több keresnivalója lehetne, de akadnak még a környéken olyanok, akiket biztosan legyőzhetne, vagy akikkel nagyot küzdhetne.

Pontozásom: Jermall Charlo vs Julian Williams

• 1.: 10-9
• 2.: 10-8
• 3.: 9-10
• 4.: 9-10
• 5.: -----
• 6, 7, 8, 9, 10, 11, 12: ---

Összesítve: 38-37

• Hivatalos pontozólapok állása:
  • Edward Hernandez Sr: 38-37
  • Pat Russell: 38-37
  • Zac Young: 38-37

Hibátlan pontozás. Persze ez csak részeredmény, és érdekesség. És mindenekfelett örömteli!

A végére jöjjön hát a tanulság, amit ígértem. Hiába győzött pazar KO-val Charlo, hiába védi meg valaki a világbajnoki címét, hiába király valaki, ha tiszteletlen. De még ezzel sem lenne gond. Csakhogy, ha valaki a már legyőzött ellenféllel tiszteletlen, na az már viszont fegyelmezetlenség, és eléggé nagy gond.

Történt ugyanis, hogy a kiütött Williams, miután leültették, és visszatért belé az élet, felkelt a kis hokedlijéről, és megindult, hogy gratuláljon legyőzőjének. Gondolhatnánk, hogy erre Charlo kilépett a sarokból, ahol körülvették az emberei, és ahogy az szokás, átölelte, és elismerően szólt pár szót az ellenfelének, azonban nem ez történt. A közeledő Williamst ugyanis durván elküldték a hős bajnok hősies stábtagjai a bajnokkal az élen, mire Williams szerényen elmosolyodva sarkon is fordult. Csakhogy, és szerencsére az egész unfair jelenetet kitették a kivetítőre, és az íratlan alapszabály - miszerint a legyőzött ellenfélnek kijár a mindenkori tisztelet - áthágását irdatlan füttykoncert, "búúú-zás", és fújolás követte. Nagyon nem tetszett a kilátogató nézőknek ez a mérhetetlenül arrogáns cselekedet, és hiába jöttek rá az elkövetők, hogy hibáztak, tettüket már nem tudták jóvátenni, hisz Williams elhagyta a ringet, akinek a nevét sokan skandálták az arénában. Neki biztosan sikerült pár extra rajongót is szereznie a már meglévők mellé.

Nem úgy Charlónak, aki ellen folyamatosan tüntetett a közönség. Mikor a riporter bement hozzá, hogy meginterjúvolja, akkor is csak a fújolás hallatszott, és már hiába mentegetőzött, és kért elnézést ellenfelétől és mindenkitől. A nézők pedig még úgy sem, vagy ezért meg aztán pláne nem csitultak, mikor a riporter, próbált szólni nekik, hogy "Hé, ez az ember amúgy bocsánatot akar kérni...". Nem érdekelte őket. Mert a közönség bizony hétköznapi emberekből áll, akiket meg lehet nyerni kiváló teljesítménnyel, de az mind törlődik, ha valaki nem felel meg a bajnoksággal járó elvárásoknak. Már korábban is írtam, hogy bajnoknak lenni dicsőség, aki bajnok, az példakép, ám épp ezért, a csillogásban bizony meg kell felelni bizonyos követelményeknek. És Charlo nem felelt meg a nép egyszerű gyermekeinek, akik sportszerűséget vártak volna, egy olyan tettet a győztestől, amely nem azt mutatja, hogy egy arrogáns f***k***p, és belerúg egy amúgy is csalódott emberbe, hanem elismeri annak harcosságát. Mert nem mindenki arat mindig győzelmet az életben sem, és ilyen esetekben bizony jól esik, ha kapunk némi pozitív megerősítést.

Más kérdés, hogy a profi bunyóban ez is lehet egy szempont. Jó befektetés lehet, ha eljátsszuk a rosszfiú szerepét, hogy aztán rengeteg haragosunk legyen, és már csak azért is megnézzék a meccsünket, hogy a vereségünkért szorítsanak. De megint más kérdés, hogy ez a dolog nem tűnt szándékosnak, mármint előre eltervezett színészesdinek, a fair play szellemének szándékos eltaposásának.

A továbbiakban is fújoló közönség pedig azt sem vette jó néven, hogy a divatdiktátor rapper sztárnak öltözött öccs, Jermell (rettenetesen nézett ki, nem értem, hogy lehet ilyen ízléstelenül kimenni az utcára, vagy bárhova, de ez csak magánvélemény), mivel ő is jelen volt, és szurkolt is a bátyjának, dühödten gesztikulálva adott hangot nemtetszésének a botrány pillanataiban. Szóltak is neki, és nyugtatták is azok az emberek a stábból, akiknek több esze volt, hogy ne reagáljon a közönség szitkaira, mert ezzel nem javít a dolgokon... "Picit gondolkodni kéne, és nem elszállni, kedves Jermell (ez saját kis üzenetem, vagy véleményem, kár, hogy nem tud magyarul, akkor láthatná). Az a helyzet, hogy sok korábbi bajnok elszállt már magától (a közelmúltban is, sőt néztek ki rappernek is, pl Adrien Broner), ami az edzések rovására ment, és marhára könnyű ám bukni azt a bajnoki címet, vagy hosszasan őrzött veretlenséget, amiért annyira küzdöttél. És akkor aztán vissza kell menni az edzőterembe, jóval szerényebben, és nem azzal foglalkozni, hogy valami gusztustalan napszemüvegben tündökölj, mint valami idióta. Mert mindenkinek megvan a maga embere, a maga Marcos Maidanája, aki adott esetben alaposan se**be rugdoshatja. Szóval kicsit szerényebben, kisebb arccal, hacsak nem az a konkrét terv, hogy arrogánskodással lépkedjünk előrébb. Ami eléggé kétélű fegyver. A nagy arc nem mindenkinek áll jól, és, ha jól is áll, ahhoz nem árt valami extrát is felmutatni, mint ahogy azt Ali, Hamed és a többi nagyszájú is tette."

Az indulatok nem csitultak, és a kifelé vonuló Jermall Charlo kissé provokatívan mosolyogva, zavartalanul emelte magasba a kezeit. Bizony nagyon erőltetettnek tűnt ám az a mosoly... Csak és kizárólag magának köszönheti, hogy az ünneplése nem lehetett teljes, és utálatot, meg ki tudja, milyen italokat tartalmazó, felé röppenő műanyagpoharakat kapott jutalmul. Ez persze már azért túlzó reakció volt a nézőktől, de nem ők a hibásak. Mint minden sport, ez is a nézőkért van. Az ő pénzük is a bevétel részét képezi, sőt az képezi csak igazán, úgyhogy igényeik mindenképpen kielégítendők. Ilyen esetben egy sportoló csak magát okolhatja, senki mást. Az alázat sem olyasmi, ami feltétlenül születik valakivel, az is tanulható. És remélem, ezek után mindkét Charlo testvér, és a stábjuk is próbál majd elsajátítani ebből a tulajdonságból valamit. Tanulságos estén vannak túl, és remélem, a megfelelő következtetéseket fogják levonni a történtekből.

Nincs bennem utálat, vagy igazán negatív érzés a testvérek felé. Jó, továbbra sem a kedvenceim, de további jó teljesítménnyel azok lehetnek. És persze alázattal. Ha rosszfiúskodni akarnak, azt is lehet jól és szerethetően művelni, de az alázat, ahhoz is nélkülözhetetlen. A shownak az a része viszont nem kicsit rizikós. Ezt a hibát, a fair play mellőzését egy kisiklásnak tudom be. Egy fiatal, 26 éves, adrenalintól túlpörgött srác, pökhendi, lenéző, de valójában korántsem valódi rosszindulatot tartalmazó megmozdulásának. Remélem, mások is elnézik neki a hibáját, mert mind hibázunk, nem vagyunk tökéletesek. Akik pedig italokkal dobálóztak... hát azért ők is szépen, nyugodtan, csendben gondolkodjanak el tettükön.

Jobb lett volna, úgy beszélni erről a meccsről, mint egy kiváló, remek ütéssel megpecsételődő mérkőzésről, de ha már így történt, rávilágítok a számomra legnagyobb pozitívumra. Kissé sztereotip véleményem az amerikai nézők iránt most teljes mértékben módosult. Mert hisz onnan kintről mindig csak az jön, hogy a bunyósok nagy része csúnyán beszél az ellenfélről a közelgő mérkőzés sajtótájékoztatóin, megy a folyamatos trash talk, és az embernek az az érzése, hogy a közönség is igényli ezt a kamu, beszólogatós stílust. Tény, hogy így lehet a legkönnyebben eladni egy csatát, hogy az ellenfelek, fú de, hú de utálják egymást, ám a los angelesi közönség reakciójából az jön le, hogy nem! Nem igénylik ezt a sokszor gagyi, kivagyi marhaságot, hanem igénylik a sportszerűséget, a kifejezetten semmibe nem kerülő, de igenis jóleső, kedves dolgokat. Még egy vérre menő, kőkemény bokszmérkőzés során is. Mert ez végső soron sport. Elsősorban is sport. Ellenfelek néznek szembe ellenfelekkel, nem pedig ellenség az ellenséggel. A sport pedig az egyenlőség és az összetartozás szinonimája. Általa empátiát is kifejezhetünk. Legalábbis egy egészséges világban. Vagy bármelyik világban. De mindenképp az egyszerű, és igaz emberek körében.

Alázat, és nem alázás!

Szép estét emberek.