Na heó! 

Külföldön számtalan esetben láthattuk már, hogy bizony a bunyósok gyakran odaszólogatnak az ellenfélnek. Teszik ezt, a meccset megelőző hetekben, napokban, vagy éppen a mérlegelésen, sőt néha még össze is verekednek, például a sajtóeseményeken. Sosem tudjuk biztosra, hogy ebből mennyi valós, és mennyi szól a közönségnek, az viszont biztos, hogy az ilyen balhékkal könnyebben el lehet adni egy párosítást. Ez a fajta, üzengetős, sőt talán lelki hadviselés nem volt divat kis hazánkban, egészen idáig. De ne szaladjunk ennyire előre.

Akik láttak bokszolni nagy, külföldi legendákat, azok valószínűleg soha nem felejtik el, amit láttak, azt, amit ezek a nagyszerű sportolók a ringben mutattak. Sokuk nem csak a ringbeli, hanem az azon kívül mutatott, sportszerűnek nem nevezhető teljesítményével is emlékezetest alkotott. Bunkó módon viselkedtek, beszóltak az ellenfélnek, annak stábjának, sőt olykor a családjukra is megjegyzést tettek. Ez egyfelől show, másfelől idegi hadviselés, elvégre az ilyesmi sok embert kihoz a sodrából, és ha egy bunyós emiatt meggondolatlanul cselekszik, könnyen a rövidebbet húzhatja, és belenézhet egy végzetes ütésbe. A verbális hadviselés persze nyilvános, mindenki látja, mindenki tudja, mi történik, így a szurkolók is gyakran felpaprikázva várják a csatákat, a jegyek meg még gyorsabban fogynak.

A nagyszájúak persze sokszor ráfaragnak, és ilyenkor, ha épp ellenük szurkoltunk, elégedettséget érzünk, igazságérzetünk helyreáll: "Igen, megkapta, megérdemelte, tiszteletlen volt, most megtanulta, hogy ne beszéljen össze vissza," stb... Ellenben, akik ott külföldön magyaráznak, és bunkóskodnak, azért néhanapján bokszolni is tudnak, és bizonyítanak a ringben is, magyarán, többüknek van mire nagyképűnek lenniük. Ördögök a ringben és azon kívül is. Csak gondoljunk a "Herceg", Naseem Hamed fejére, mikor Steve Robinsont üti-vágja, és padlóra küldi, a szeméből az süt, mintha ezer démon szállta volna meg, akik földöntúli erővel segítik, és nem állhat meg előtte senki, aki be mer lépni ellene a ringbe. Utálhatta bárki, de a belülről jövő géniuszát senki nem vonhatta kétségbe. Nem csak nagyszájú volt, bokszolni is nagyon tudott, és amíg nem találkozott egyetlen legyőzőjével, Barrerával, addig mindenki meg is hajolt előtte.

(Hamed: a túláradó önbizalom, és arrogancia nem ment az eredményesség rovására. Az akkori bajnokot, Robinsont nyolc menet alatt söpörte el.)

forrás: boxingnews24.com

Nem mindenki zseni, aki nagyszájú, és magabiztos. Ki ne emlékezne Ricardo Mayorga leghíresebb éveire, és meccseire? Aki látta, emlékszik. Ha valaki, hát akkor ő igazán nem ment a szomszédba egy kis balhéért, vagy vérszívásért. Ellenben a ringben, ha vesztett, ha nyert, mindig hozzátett valami szilaj, zabolázatlan vadságot, vagy bohóckodást a műsorhoz, és aki nem kedvelte, olykor annak is elismeréssel kellett tekintenie a nicaraguaira. Ki ne emlékezne, hogy nem egy ellenfelének belefújta a cigi füstöt az arcába, vagy, hogy nagy hangon, spanyolul vakerált? Már nem tudom pontosan, mivel is húzta fel annyira Oscar de la Hoyát, úgy rémlik homoszexuálisnak nevezte, és a családját is szidalmazta. Erre de la Hoya úgy elverte, mint jég a határt, és öröm volt nézni. Meg persze azt is, hogy Mayorga, bár villámgyors sorozatokat szedett be, igenis válaszolt rájuk, és harcolt, szembenézett a viharral, amit ő maga teremtett. Ki ne emlékezne a Felix "Tito" Trinidad elleni, izzóan kemény mérkőzésre? Meg arra, hogy Tito a nyolcadikban kiüti ellenfelét? Ez is vereséggel végződött, de "Matador" Mayorgának nem csak ilyenekből gyűlt össze jó pár, és azért olykor-olykor győzött is. Erről szegény Vernon Forrest is meggyőződhetett, akinek végül a nicaraguai vadember lett az egyetlen igazi nemezise. Tehát úgy gondolom, hogy Mayorga, aki amúgy még mindig bokszol, csak már nem a legmagasabb szinten, mindig üde (és rendkívül prosztó) színfoltja volt az ökölvívásnak, akinek jól állt a kivagyiság, hiszen az ő vére ilyen. És mindig igyekezett tenni azért a kötélnégyszögben, hogy idegesítő stílusának és becsmérlő szavainak tettekkel, támadásokkal adjon nyomatékot.

Ali óta egyre több olyan bunyós van, aki alkalmazza a verbális, megbotránkoztató, vagy sértő eszközöket, manapság pedig már nem csak a tv, de az internet is a segítségükre lehet, mint ahogy az elmúlt hetekben a Berki Teamnek, vagyis az edző Berki Ferencnek és tanítványának is a segítségére volt. De megint előreszaladtam, még nem fejeztem be a külföldi példákat, melyeket így is a teljesség igénye nélkül jelenítek meg. (Amellett, hogy tudom, nem szabad összehasonlítani, pláne amerikai példákat hozni a hetekben, és a hétvégén látottakra, csak hát úgy néz ki, Berkiék is innen vették a példát, és minimum az USÁban érezték magukat.)

Sok virtuóz bokszoló, egójuktól és képességeiktől fűtve indított lejárató kampányt az ellenfél lenézése, vagy összezavarása végett, még ha erre a győzelem érdekében nem is lett volna szükségük. Gondolhatnánk, hogy a tiszteletlen viselkedés unszimpatikussá tette ezeket a sztárokat, de ez legfőképp azért nincs így, mert nagyzoló szavaik nem üres fecsegések voltak, hanem megalapozott kijelentések, vagy fenyegetésszerű ígéretek, amiket könyörtelenül betartottak, vagy beváltottak a ringben. Így aztán nem érhette szó a ház elejét, felejthetetlen produktumokkal rukkoltak elő, és emellett, ha valaki ilyen polgárpukkasztó, vagy kötekedő típus, és még így is népszerű, az valószínűleg azért van, mert jól áll neki ez a stílus, és megint csak azt kell, mondjam, a vérében van a szemtelenkedés. Meg a nem csekély boksztudás persze. Noha olyan is van, akinek nem áll jól, és észre sem veszi, hogy totál hülyének látszik (Adrien Broner, hogy mást ne mondjak).

Ha valaki látta bokszolni, és nyilatkozni James Toneyt, egész biztos, örökre az emlékeiben ragadt ez a végtelenül kedves ember. Ő aztán tényleg majd' minden ellenfelének kilátásba helyezett egy kiadós seggberúgást és bár rugdosódás nélkül, de zömmel megtartotta az ígéreteit. Máig emlékszem, és mosolygok is rajta, mikor valamelyik sajtóeseményről olvastam, ahol Toneyt felidegesítette egy újságíró kérdése, ami után a bajnok azzal az ötlettel állt elő, hogy most mindenki kimegy a parkolóba, ő összetol négy kocsit, az lesz a ring, és az újságírók megküzdenek egymással, hogy legyen némi fogalmuk a bokszról. A győztes felteheti a kérdéseit! Persze Toney kapcsán sem csak ilyenekre emlékezhetünk, hanem a kivételes tehetségére, egyedi stílusára, törzsből történő hajlongására, a pazar védekezésére, fenomenális támadásaira, brutális KO-ira; arra, amikor lebombázta Michael Nunnt, vagy mikor kikészítette Vassiliy Jirovot. Ő sem volt hibátlan, becsúsztak vereségek, és hogy mennyire szeretett élni és jókat enni, arról nem csak alapos elhízása, de több súlycsoportban elhódított világbajnoki címei is tanúskodnak. Fénykorában pedig csak egy másik császár, a szintén nagydumás showman, Roy Jones Jr tudta legyőzni. Azt hiszem, őt sem kell bemutatni, pedig bőven elférne itt a cikkem elején.

Mindezeket a dolgokat azért hoztam fel, hogy lássuk, igencsak nagy múltja van a nagyszájúságnak és pszichológiai hadviselésnek, amit csak akkor nem kedvelnek az emberek, ha a nagyotmondás mögött nincs kellő tartalom. Senki nem szereti, ha valaki csak hadovál valamiről, közben pedig közelében sincs a valóságnak. A beszéd mögé muszáj tetteket felmutatni, mert anélkül ez rendkívül ócska és nevetséges taktika. Minthogy én írok, és mégsem vagyok író, csak egy amatőr blogger, ami meg is látszik. Nem is reklámoznám ezt a cikket úgy soha, hogy aki elolvassa, az egyből eldobja a kezében lévő Tolkient, és elalél a gyönyörtől, amit a soraim okoztak. Figyelemfelkeltő lenne, csak ezzel együtt hazugság is. Mint ahogy az is az lenne, ha most lemennék egy klubba, és egy kis edzés után kijelenteném, hogy márpedig a következő meccsén Harcsa Norbi velem fog bunyózni, és ki is fogom ütni. Nem, nem mondanék ilyet, mert tudom, hogy nagyjából fél pofonból meg is lennék neki. Ha már bunyóznék vele, szépen csendben készülnék, a ringben pedig igyekeznék tudásom legjavát adni. És most gyorsan leszögezném két legfőbb olvasómnak, anyukámnak és a szerelmemnek, hogy nem kell aggódni, nem ment el az eszem, nem lesz Harcsa vs Polnai mérkőzés. Semmilyen meccsem nem lesz, bármilyen jól is hangzik, megmaradok szurkolónak, és a boksz, valamint a bokszolók csodálójának. Ellenben véleményem lehet, még akkor is, ha nagyon-nagyon kicsi pont is vagyok, és még akkor is, ha utoljára több mint egy hónapja jelentettem meg cikket. Az elmúlt hetekből kiindulva pedig tényleg bárki kifejtheti a véleményét. Teheti ezt akármilyen stílusban, úgyhogy, bár eddig direkt elzárkóztam a magyar meccsek véleményezésétől, most muszáj kiírnom magamból, ami bennem van. Ennyit rólam.

Nem is olyan régen köztudottá vált, hogy a cirkálósúly WBO Intercontinental bajnoka, Szellő Imre, egy másik magyar sráccal, a nagy küzdelmeiről és verekedéseiről ismert, Tóth Tamással szemben fogja megvédeni az övét. Tóth nagy fejlődésen ment keresztül, trilógiát bokszolt Bozai Gyulával (két döntetlen után tudta legyőzni a szintén csupa szív harcost), és korábban szintén öldöklő küzdelemben győzte le, fullasztotta ki, és végül ütötte ki, a nagy amatőr múlttal rendelkező, ám a profik közt akkor még rutintalan, és a helyét kereső Darmos Józsefet. Szép eredmények, valóban látható fejlődés, szorgalom, és a tágabb közönség is megismerte, és alighanem meg is kedvelte a remek harcost.

Már írtam, hogy nem szerencsés a külföldet a hazai szinthez hasonlítani, most mégis megint ezt fogom tenni. Az embernek kicsit olyan érzése lehetett, hogy Tóthot és Bozait egymásnak teremtették, akárcsak egy híresebb, nagyobb nevű párost. Én úgy éreztem, hogy ez a Tóth-Bozai trilógia a mi saját, hazai Gatti-Ward trilógiánk, persze, csak ha a két bunyós lelkességét és nem a boksztudást meg a különbségeket nézzük, mert hát Gattiék tényleg tudtak bunyózni. Náluk az egyenes, egyenes volt, a horog, horog, a felütés, meg felütés, és nem csapkodás. És nem csak egy ország, hanem az egész világ legjobbnak választott meccsét harcolták meg egymás ellen (és ne felejtsük el, hogy az egymás elleni csatáikon kívül is adtak év meccsét az utókornak). És legfőképpen, ami a legfontosabb, ők valódi HARCOSOK voltak, csupa nagybetűvel. Klasszis ellenfeleiktől kikaptak, mert ők nem voltak virtuózok, nem is kellett annak lenniük, de nem is az jut róluk eszembe, hogy a meccs előtt esztelenül fröcsögnek mindent, ami eszükbe jut, hanem hogy ami fröcsög, az a saját, és/vagy ellenfeleik vére!

Ez idáig pedig nem is kapott túl nagy hangsúlyt a beszólogatás a Tóth meccsek kapcsán (egészséges, rivalizáló alapon igen, hisz állítólag a Darmos meccs után is pörögtek még az indulatok, de azért ez valahol normális), szóval a lényeg, hogy kívülről Tóth egy szimpatikus, harcos bunyós volt, aki szívét, lelkét kiteszi a ringben. Így aztán némileg váratlanul ért az a facebookon történő folyamatos ostorozás, amit főképp Berki Ferenc edző oldalán láthattunk. Előnytelen képek Szellőről, mellette pedig a feszítő Tóth; az ellenfél kommentekben és posztokban történő oltogatása; az ellenfél edzőjének leszólása; ígéretek, hogy Imrét így meg úgy kiütik, és a meccs végére levegője sem lesz (ez volt a páratlan taktika, amit talán Muhammad Ali, George Foreman feletti győzelme ihletett); Imre unalmas, csak régen volt jó ökölvívó, és a múltból nem lehet megélni, sima meccs lesz, Tóth a király, satöbbi. A szurkolók és barátok persze kajálták, sokuk beállt a sorba, ki sportszerűen buzdító üzenettel, ki undorítóan pocskondiázva az ellenfelet böfögött pár sort, vagy rakott be elviselhetetlen mennyiségű facebook matricát a kommentjébe. Némelyik roppant primitív és visszataszító volt, amit ennek a kampánynak lehet köszönni, hiszen ez a fajta lekezelő stílus sok olyan emberből kihozza a tahót, aki amúgy nem biztos, hogy az lenne, vagy magától, partner nélkül lenne bátorsága ilyesmihez... Ó, az a sok facebook matrica és hangulatjel, komolyan ezeknek az embereknek lettek kitalálva, annyi jelet és rajzot láttam, hogy óvodás koromban sem volt ennyi, pedig mindenkinek volt ám jele, nekem falevél, na, mindegy is... Parádés volt szemezgetni a sok hozzászólás között, de őszintén szólva eléggé aljasnak, és indokolatlannak éreztem ezt a támadássorozatot, amire az ellenfél oldaláról csak bölcs hallgatás, és alighanem szorgalmas félkészülés érkezett.

Érdekes amúgy, hogy ezekben a posztokban és kommentekben nem láttam, hogy Tóth részt venne. Nyilván tisztában volt vele, mi zajlik körülötte, de úgy láttam, hogy edzője, Berki Ferenc a fő gócpontja ezeknek, csodálom, hogy maradt ideje edzést tartani a sok-sok komment lereagálása mellett. Szerintem jobb lett volna, ha csak szépen csendben készülnek, így is, úgy is teltházas rendezvény lett volna, sok tv nézővel, de hát ők tudják, nem láthattunk bele a lapokba, a dolgok miértjébe.

Egy dolgot mindenképpen zseniálisan elért a Berki Team, mégpedig azt, hogy az emberek tényleg átszellemülve várták ezt a csatát. Még álmodtam is a meccsel, bár a valóság azért nem hozott olyan izgalmakat, mint amit akkor átéltem (csak mondom, hogy álmomban Szellő az első menetben kétszer padlózott, majd még abban a menetben ezt egyszer visszaadta, és a meccset végül megosztott pontozással Tóth nyerte. De még egyszer mondom, ez csak az álmomban történt, a valóság kissé másképp nézett ki.) Én tényleg úgy éreztem, ennek most fele se tréfa, Berkiéknek tudniuk kell valamit, hogy ennyire magabiztosak, és ezer százalék, hogy nem csak arra az egyfolytában hangoztatott kiüttetésre, meg kifárasztásra alapoznak. Meg kell, mondjam, életemben nem vártam még így magyar párharcot, pedig volt már korábban magyarok közti WBO címmeccs, még az előző Felix promotion idején Mészáros "Predator" András és Nagy "Zsivány" Zsolt között. Jó is volt az a meccs, örömmel emlékszem vissza rá.

Úgyhogy közelgett a nagy meccs napja, 2017. április 22.-e, és kíváncsian vártam, mivel rukkol elő Tóth, és hogy Szellő megtorolja-e a sérelmeket, sikerült-e kihozni őt a sodrából. Nemzetközi meccs lévén, kiderült, hogy igazi bíró legenda, az apró termetű Mickey Vann fogja vezetni a csatát, aminek örültem, mert tudtam, hogy kézben lesznek tartva az indulatok. Adott volt a kérdés, hogy Tóth (Berki) nem csak a levegőbe beszélt, és tényleg legyőzheti-e a WBO ranglista kilencedik helyezettjét? Elvégre 2014 óta nem szenvedett vereséget, akkor is a rutinos Ismail Abdoul verte (akit Szellő amúgy megvert, meg Bozait is minden menetet megnyerve, mindössze élete második profi meccsén), vagyis én tényleg sokat vártam tőle.

A tétet emelte, hogy aki vereséget szenved, az hátrányos helyzetbe kerül, el kell gondolkodnia a folytatáson, a hogyan továbbon. Ez a kijelentés egyértelműen Szellőre vonatkozott, hiszen egy esetleges vereség azt jelentette volna, hogy egy olyantól kapott ki, aki nem is igazán tud bokszolni, aki nem hogy közel, de távolában sincs az elit mezőnynek, és ebben az esetben bebizonyosodott volna, hogy Szellőnek sincs fikarcnyi esélye sem az élmenők ellen. Persze erre az esélyre akkor sincs garancia, ha nyer. Szóval, ebből a meccsből Szellő szinte semmit nem profitálhatott, ellenben mindent elveszíthetett, míg Tóth egy esetleges vereség ellenére sem kerülne szégyenbe, amely eshetőség persze fel sem merül egy becsvágyó bunyósban. Szégyenkeznie, akkor kell, ha elmarad a saját viselkedésük által gerjesztett elvárásoktól... mert, ha csalódást keltően teljesít ezután az óriási lejárató kampány után, bármilyen kritikát kap ő és a csapata, azt el kell viselniük, mert ezek után ember nincs, aki ne várt volna Tóthtól többet annál, mint amit tud. Bizony a dumálásnak ez a mellékhatása. 

Végre valahára elindult a meccs. Tóth kettős fedezékben gyalogolt előre, vagy lecövekelt, Szellő pedig pörgősen, energikusan, intenzíven kezdett. Rögtön mondtam is szerelmemnek, hogy felütés, felütés, Imre pedig ütötte is, merthogy elég lukas volt az a fedezék, ő pedig szépen talált is. Hamarosan annyi ütése landolt, mint máskor talán egy teljes meccsén sem, de nem volt nehéz dolga, mert ellenütések szinte egyáltalán nem érkeztek, és a védekezés minden volt, csak betonbiztos nem. És hamar el is kezdett vörösödni Tóth feje. A Szellő bizony alaposan kifújta a bőrét, szét is repedt az orra, így nem javultak a kilátásai, a rengeteg vérből jutott bőséggel mindenhova.

forrás: static.origos.hu

A meccs teljes egésze borzasztó egyoldalú volt, és nem is lett volna nagy durranás, ha nincs a meccs előtti üzengetés. Aki miatt maga a meccs élvezhető, és az este legjobbja volt, az nem más, mint Szellő Imre. Pazar horgokat és felütéseket mutatott be testre, fejre, remekül pötyögött, és ha elvétve érkezett egy-egy ellencsapás, akkor jól hajolt el, vagy hárított egyéb módokon. Erről eszembe jutott, mikor Tóth keményen rávágott az egyik kötélre. Látványos volt, kár, hogy a dologba az a jelentős szépséghiba csúszott, hogy a célpontnak kijelölt Szellő-fej, már eltűnt a kesztyűje útjából.

Imre pedig tette tovább a dolgát, néha már-már elképesztően lazán bokszolt, folyamatosan találgatott, és olyan fokozaton irányította a meccset, amin lehetetlen volt, hogy elfáradjon. Ahhoz mondjuk ütéseket is kellett volna kapnia. Anno Ali sem csak nézte ám Foremant, és nem csak nyelte az ütéseket. Talán fura lesz, amit írok, de ő nem belefejelt az ütésekbe, hanem fedezékkel, elhajlással, fogással hárított, vagy gurult az ütéssel, és emellett egyszer-egyszer bitang keményen bevert a világbajnoknak.

Látszott, hogy élvezik a csatát (inkább Imre mosolya tűnt őszintének), és el kell ismerni, hogy Tóth nagyon bírja az ütéseket, de ez nagyon kevés ezen a szinten. Sokkal többet vártam tőle, pedig alapból csak egy tisztes helytállásra számítottam, ami meg is volt, csak hát a tiszteletlenségéből adódóan, ez így kevés. Rettentő kevés. És bár bírja az ütést, láthattuk, hogy nem megüthetetlen az a fej, egy-két pofon igenis átszaladt rajta, ezt csak a vak nem látta. Mondjuk, annyi benyelt bomba után az lett volna fura, ha néha nem akadozik a mozgása. De tényleg brutál feje van, ez az egy elismerésre méltó, csak hát csóri Nemesapáti Norbit sem dicséri agyon senki, amiért kibírta a meccs felét Callum Smith, meg Anthony Dirrell ellen, így Tóth sem érdemes többre egy elismerő biccentésnél. Viszont legalább megkapta a magáét, megérdemelte a verést, ahogy megérdemelte Mayorga is de la Hoya, vagy Pascal Kovalev ellen (bár utóbbi eset tényleg nem jó hasonlat, mert Pascal patkányságban odáig ment, hogy a megszokott verbális hadviselés közben felemlegette Kovalev egyik korábbi győzelmét, amely tragédiát, egész pontosan halált okozott. Ő nagyon átlépte a határt, és tényleg megérdemelte a büntetést, amit a ringben kapott.)

forrás: profiboksz.hu

Szellő győzelme ötödik menetes technikai KO-val került bejegyzésre, hisz Mickey Vann nagyon helyesen, a csúnya vérzés (melyet az előző menetben is megnézetett az orvossal) és az egyoldalúság miatt beszüntette a küzdelmet. Nagyon úgy tűnik, hogy a Berki Team tarsolyában nem lapult más taktika, vagy ütőkártya, mivel az első menettől a befejezésig nem változtattak semmin, nem emeltek a csapásszámon, nem kezdeményeztek háborút és hiriget, csak üttették Imrét, aki ütött is. Más kérdés, hogy ha Tóth ütött volna, vagyis megpróbált volna többet ütni, akkor nagy valószínűséggel Szellő abba is belevert volna, és kíváncsi lettem volna, mi történik a másik bunyós ütésállóságával, ha tisztán keresztbeverik...

forrás: felixpromotion.com

Amúgy értem én a taktikát, és nem is rossz az elgondolás, ha valaki meccsben van. Anno Tóth meccsben volt Bozai és Darmos ellen, így hát azokon a találkozókon benne is volt a felőrlés lehetősége. De ha valaki csak nyeli az ütéseket, és köze nincs a meccshez, akkor az életben nem fogja felőrölni az ellenfelét. Éppen Berki hangoztatta, hogy Szellő felett eljárt az idő, ehhez képest ők nem voltak képesek taktikát váltani, ők voltak egysíkúak, és kiismerhetőek, és elképzelhetetlen, hogy ne lettek volna máris négy pontos hátrányban, hisz minden menet Szellőé volt. Állítólag később akarták felőrölni... Mikor? A 13. menetben? Igen, anno Rocky Marcianónak bejött ez a  taktika, elvégre minden pontozónál hátrányban volt, mikor a 13. menetben kivégezte Jersey Joe Walcottot, csak hát ő is másik szint. Amúgy ez 1952-ben történt, akkor még talán többször bejött, ha valaki semmi mást nem csinált, csak rakkolt (mondjuk Rocky közben ütött is). Hány év is ez?... 65. És már nem tizenöt menet egy címmeccs, "csak" tizenkettő. Akkor ki is az elavult? Ki fogott hozzá rosszul a megoldóképlethez? Úgy tűnik, nem a Szellő-Bertók páros.

Viszonylag sportszerű jelenetek játszódtak le a leállítás után, viszont a nyilatkozatoknál, ezt a "sérülés befolyásolta a meccset" dolgot kihagyhatták volna. Örülniük kéne, hogy vége lett, mert nem mindegy, hogy egy bunyós mennyi ütést kap, nem tréfadolog az agykárosodás. Ilyen öngyilkos taktika, borzalmas felelőtlenségre vall. Nem ártana a híres-hírhedt edzéseken némi védekezést is tanulni. De vissza a nyilatkozatokhoz... Szellőék szimpatikusak voltak, Imre kiemelte, hogy ő a ringben beszél, és örülök, hogy elmondta, mert röviden összefoglalta, amiről én hosszú sorok óta írni próbálok. Azért a többes szám (Szellőék), mert edzője, Bertók Róbert is odaállt vele nyilatkozni, ő is kivette részét a sikerből, együtt, igazi csapatként mozogtak, és dolgoztak.

Aztán, a természetesen rosszabbul kinéző Tóth következett, akinek a nyilatkozatában a legszimpatikusabb rész az volt, mikor elismerte, hogy ellenfele tényleg komoly szinten űzi ezt a sportot. Aztán persze előjött, hogy zavarta a sérülés, amit el is hiszek, de egyrészt az a sérülés az ellenfél miatt került oda, másrészt abszolút nem ezen múlt ez a meccs, simán csak el kell ismerni, hogy Szellő jobb volt. Viszont nem Tóth szavai akasztottak ki, hanem edzője, az elmúlt hetekben folyamatosan indulatokat gerjesztő, Berki Ferenc mester, pontosabban az ő hiánya. Merthogy Tóth egyes egyedül állt a kamera elé, és bizony nagyon hiányzott mellőle az, aki véleményem szerint az ingerekért felelős volt. Azt hittem, rajtam kívül senkinek nem tűnt fel az edző hiánya, ám azóta készült egy interjú, amely erre a kérdésre is kitért. Berki úr valami olyasmit mondott (eszem ágában sincs szó szerint idézni), hogy nagyon ideges volt a meccs után. Hát igen, sokunk az volt az indokolatlan lejárató kampány alatt is, mégis végigkövettük, vagy hallottuk innen-onnan, hogy megy a vérszívás. Ennek így nagyon olyan ám a visszhangja, hogy Berki ünnepelt volna a legjobban, ha valahogy összejön a győzelem, ellenben, hogy vereség lett, inkább háttérbe húzódott. Ez nagyon nem hangzik jól, és lehet, hogy a valóságban teljesen másképp fest a dolog, de őszintén szólva, a kutyát nem érdekli, hogy a mester "idegállapotba vót". Nem vall túl jó jellemre, ha kavarsz egy szép nagy sz*rvihart, aztán, ha neked nem tetszően alakulnak a dolgok, akkor sunyi módon eloldalogsz. Ha már kutya, akkor megingathatatlanul úgy vélem, hogy Berkinek kutya kötelessége lett volna odaállnia vesztes bunyósához és támogatnia őt. Elhiszem, hogy Tóth kemény gyerek és nincs szüksége pátyolgatásra, de ez akkor is így lett volna fair. Ha már annyi sületlenséget sikerült összehordani, akkor igenis tessék kivenni a részt a vereségből is, és felelősséget vállalni! Vagy máskor előre gondolkodni, és kicsit több alázatot tanulni, vagy mutatni.

Egy kézlegyintéssel el lehet persze intézni azokat, akiknek nem tetszett a tahóskodás (pl engem), sőt úgy is fel lehet fogni, hogy ha ennyit beszélek róluk, akkor valamit jól csináltak, és lehet semmibe venni a véleményeket, de remélem nem így lesz. Az okos emberek tanulnak mások hibájából, a még okosabbak pedig a sajátjaikból is. Nem vagyunk hibátlanok, és őszintén remélem, hogy a komplett Berki Team tanul a hibákból, mert a magyar ökölvívás érdeke, hogy mindenki jelentős fejlődésen menjen keresztül. A Berki Team, de inkább most csak Tóthot emelem ki, óriásit fejlődött az elmúlt időszakban. Vak, aki másként látja. Csak vigyázni kell, hogy a sikerek, és az előrelépések ne szálljanak a fejekbe, mert akkor ilyen dolgok történnek.

A sok negatív dolog mellett azonban akad rengeteg pozitívuma is ennek az undorítóskodásnak, ami a meccset megelőzően zajlott. Úgy vélem a legnagyobb pozitívum az, hogy legtöbb esetben külföldön is hasonló körülmények között, kisebb-nagyobb balhékkal körítve történnek a dolgok. Egyáltalán nem baj, ha van egy, vagy két olyan csapat kicsiny országunkban, amely ezt a stílust képviseli. Azért nem baj, mert remélhetőleg az ilyen összecsapások után a felek beleszoknak, beletanulnak az ellenséges légkörbe, amivel frissen, tapasztalatlanul kéne szembesülniük, ha kitennék a lábukat az országból. Így talán többször nem fognak ledöbbenni az idegenbeli körülményeken a magyar srácok, amikor mondjuk, eljutnak egy világbajnoki meccsig (és adja az ég, hogy minden jelenlegi Félix gálán fellépő srác eljusson ilyen lehetőségekig, még, ha ez nem is lehet reális elvárás. Pedig milyen király lenne, ha így alakulna.) Tehát a negatívumhalom ellenére, örömmel ismerem be, hogy bár borzasztóan ellenük szurkoltam, a Berki Teamnek köszönhető, hogy a hírveréssel, és a pszicho hadjárattal elérték, hogy ennyire várjam ezt az estét, és szurkoljak. Köszönet érte. Ha közülük is olvassák a cikket, tudniuk kell, hogy hálás vagyok nekik.

De! Hogy nehogy azt higgyék, félek kiállni a véleményem mellett, talán jobb lenne továbbra is úgy készülni, és nekiállni a meccseknek, mint eleinte. Kissé halkabban, kissé szerényebben, kissé alázatosabban. Tévedés ne essék, ne az ellenfél felé legyenek alázatosak! Még véletlenül se. Ha ilyen odamondogatós vér hajtja őket, hát hajrá, csapjanak oda, csak ne érezzük, hogy a sárdobálással többet foglalkoznak, mint a realitással, és a felkészülés valós részével. És ne állítsunk be valakit jobbnak annál, mint amilyen. Emlékszem, valaki írta kommentbe, hogy Szellő után hívják ki valamelyik külföldi nagyágyút (talán Gvozdykot, vagy Usykot, már nem tudom). A válasz az volt, hogy a kommentelő ne bohóckodjon... Miért ne? Elvégre ilyen körítéssel, és ezzel a teljesítménnyel a Team is ezt tette. Mennyivel másképp nézne erre a tisztes helytállásra egy magamfajta pártatlan szurkoló, aki nincs jóban egyik táborral sem, és ismerőse sincs egyik térfélen sem, ha jóval szerényebben indulnak csatába. Ezen azért nem árt elgondolkodni, mert, ahogy írtam, az emberek akkor szeretik a dumát, ha az nem csak üres fecsegés, hanem van mögötte tartalom is. Most nem volt mögötte túl sok, sajnos. Nem láthattuk a ringben sem Toneyt, sem Roy Jonest, de még Micky Wardot sem. Pláne nem Arturo Gattit. Utóbbi két nagyság megközelítéséhez csendben kellett volna maradni, ha már elszántság és a harcra való hajlam hozzájuk hasonlóan, bizonyítottan megvan. Más világ. Mindenben más. Mint ahogy itthon még Félixnek is szurkolok a sikerért, elképzelhetetlen lenne, hogy Bob Arumnak, vagy Eddie Hearnnek szurkoljak, hogy kössenek jó szerződéseket. Azonban itthon, még a menedzsernek is szorítok, hogy teljesüljön minden célkitűzése, hisz az csak jót eredményezhet a bunyósoknak, így ebből igazán nem lehet baj. Itthon mindenkinek szurkolok. Külföldön nem. Nem majmolhatjuk mindenben Amerikát (nem is tudnánk), noha van bőven, amit üdvözítő lenne átvenni. Félixnek például sikerült átvennie, hogy remek gálákat hoz össze. Köszönet, és gratuláció érte.

Kint Amerikában (USA, Kanada, Mexikó, Argentína, stb) és mondjuk Angliában, a sérelmek legtöbbször elfelejtődnek, és idővel olykor még olyan nagy harcosok, és riválisok is kibékülnek, mint Marco Antonio Barrera és Erik Morales. Az azonban más világ. Nagyon más. Nagyobb, sokkal nagyobb, mint ez a pici ország. Sokkal nagyobb a felhajtás, és a külcsín. Nagyobbak a távolságok is, és ha átérsz Buenos Airesből New Yorkba, ha volt is gondod az út elején, azt elfelejted a végére. Elvégre New Yorkban vagy, mit problémázol? Ha átérsz Pestről Zsámbékra, elfelejted a sportszerűtlenséget? Nem. Nagyon is emlékszel rá. Úgy érzem, mi sokkal önérzetesebbek vagyunk, és könnyebben megsértődünk. Nem szabad ám elfelejteni, hogy hol élünk, és mik a szokásaink. Pici ország. Szeretjük, de akkor is pici. Biatorbágy nem Las Vegas. Siófok nem Atlantic City. Itt Sárospatak van, ott Los Angeles. És bár ez a gála Székesfehérváron volt, tudom, hogy nagyon hasonló, de az akkor sem San Francisco. Remélem, érthető volt a mondandóm. Heósztok.