Heó-Heó!

"Újra itt vagyok..." - folytathatnám a beköszönést egy magyar sláger soraival, de nem teszem. Helyette inkább az elmúlt hétvége (egész pontosan a szombat) "egyéb" meccseivel foglalkozom, melyek a Lomachenko-Walters párharc árnyékában jóval kisebb nyilvánosságot kaptak. És, ha már szóba hoztam a szupermeccset, nem is nagyon távolodnék el tőle.

A Las Vegasban megrendezett gálán Lomachenkóék előtt több mérkőzést is rendeztek, melyek bizony sorra KO-val zárultak. Mivel ezek közül egyet sem láttam (sajna pont bealudtam a gála kezdése előtt), ezekről a meccsekről nem is ejtek több szót. Azonban, mikor kinyílt a szemem, gyorsan felültem ágyamban, hogy most már vissza ne aludjak, és épp ekkor fogott kezet egymással Konstantin Ponomarev (30-0-0; 13KO) és Silverio Ortiz (35-18-0; 17KO). Az orosz Ponomarev a nyolc menetes mérkőzésen magabiztos teljesítményt nyújtott, Ortiz nem jelentett veszélyt újabb győzelmére. Tetszett az orosz teljesítménye, hiszen végigrohamozta a meccset, egész szép stílusban öklözött. No, azért annyira nem volt eget rengető, láttunk már ilyet más fiatal versenyzőktől is. Sajnos úgy tűnik, nincs valami komoly ütőereje, de erről nem tehet, ez adottság, vagy van valakinek, vagy nincs. Az utolsó menetben egyébként ő is beszedett pár kemény ütést, mikor nagyon kinyílt a nagy támadásai közepette, de ezzel együtt is egyértelműen nyerte azt a felvonást. Ponomarev mindössze 24 éves, és máris 31 veretlenül megvívott csata áll mögötte, ami üdvözítő, hiszen manapság nagyon sok bunyós vív nagyon kevés mérkőzést. Nekem mindig is az a szimpatikusabb, ha valaki meccsekkel edződik, amennyiben fejlődésre van szüksége, nem pedig csak hébe-hóba bokszoltatják valamilyen címmeccsen, hogy minél gyorsabban vb címért mehessen. Tény, hogy még sokat kell fejlődnie, de az is tény, hogy a fiatal orosz minden menetet megnyert és minden pontozónál 80-72 arányban hozta a győzelmet (nálam is). Csak így tovább. Új mérlege: 31-0-0; 13KO.

Ugrunk egy kicsit a térben, sőt kicsit az időben is visszafelé, mert pár órával korábban Nagy-Britanniában is rendeztek néhány színvonalas, közönségszórakoztató gálát. Az egyiket Wales-ben, Cardiffban, a Motorpoint Arénában. Az est főmérkőzése a WBO könnyűsúlyú világbajnoki címéért zajlott, a címvédő angol Terry Flanagan (31-0-0; 12KO) és puerto ricói kihívója, Orlando Cruz (25-4-1; 13KO) között. Sajnos túl sok pozitívumot nem lehet elmondani a meccsről, főleg a kihívó hiányosságai miatt. Tudniillik, aki reklamálgatása miatt többet tekint a bíróra, mint az ellenfelére, az marhára nem győzni érkezett a ringbe. Kapott egy-két szabálytalan ütést az "El Olimpico/El Fenómeno" becenevű bunyós (hogy lett fenomén, fogalmam nincs), és azonnal nekiállt mutogatni, hogy őt bántják. Flanagan erre többször is sportszerűen jelezte, hogy elnézést kér, aztán folytatta a támadásait, de nagyon helyesen továbbra sem fogta vissza magát, épp csak annyit szabálytalankodott, amennyi még bőven belefért. Megjegyzem Cruz sokkal jobban járt volna, ha dumálás helyett inkább visszaadja a kölcsönt, ám ehelyett sajnos egy elég unalmasra és egyoldalúra sikeredett meccset láthattunk, egy elég véleményes motivációval kiálló kihívóval. Szerencsére Flanagan véget vetett ellenfele szenvedésének (és a miénknek is), mikor a nyolcadik menetben kétszer is lecsapta a passzívvá váló "fenomént", aki ebben a menetben teljesen menekülőre fogta a dolgot (TKO8). A sikerrel Flanagan negyedszer is megvédte címét, új, világbajnoki mérlege: 5-0-0; 3KO, teljes mérlege: 32-0-0; 13KO.

A további, általam taglalásra kerülő mérkőzések egyaránt Londonban, a Wembley Arénában történtek (nem azonos a híres Wembley stadionnal). Ezen a gálán történt a hétvége alighanem legnagyobb kiütése is, amit még úgy is ki merek jelenteni, hogy képtelenség a hétvége minden mérkőzését megtekinteni.

Erre a mérkőzésre félnehézsúlyban került sor, méghozzá a WBA International címéért, amely betöltetlenül állt, vagyis mindkét fiú kihívó volt a 10 menetre kiírt találkozón. Esélyesebbnek alighanem a 24 éves feltörekvő angol Jake Ball számított (7-0-0; 6KO), aki ellenfeléül a 31 éves ír, JJ McDonagh-t (13-3-0; 6KO) kapta. A meccs gyors ütésváltással indult, amiből Ball jött ki jobban, azonban egy perc sem telt el, és McDonagh máris megfogta őt egy kemény, fejre irányuló ütéssel. McDonagh megérezte a vér szagát, és űzni kezdte rogyadozó lábakon álló ellenfelét, akit addig hajtott, míg szabályosan kiklopfolta a ringből (egyik kezével tolta, a másikkal kalapálta Ball-t, aki háttal, igen látványosan fordult át a köteleken). Nem volt épp túl szabályos, vagy sportszerű jelenet, ám annyira elsöprő, és domináns volt, hogy kétséget kizáróan számolni kellett a roggyant Ball-ra, akinek, mivel kiesett a ringből, 20 másodperce volt visszatérnie. 10 másodpercre sem volt szüksége, és folytatták is a csatát, ami azonban már nem tartott sokáig. A túlélésért folytatott küzdelmet Ball hamar elvesztette, és néhány pillanatra valószínűleg az eszméletét is: egy kőkemény, fejre mért jobbostól brutálisan kiterült, és a bíró nagyon helyesen, nem is számolt rá, rögtön leléptette, és igyekezett stabil oldalfekvésbe helyezni. A győztes ünnepelni kezdett, de jelezték neki, hogy nem biztos, hogy nagyon kéne örvendezni az amúgy kiváló győzelemnek, és, mint kiderült McDonagh még imát is mondott, hogy legyőzött riválisa rendben legyen. Szerencsére nem váltott drámába a kiváló akció, így egy szép, és látványos TKO-t láthattunk, és reménykedjünk, hogy a jövőben sem történik soha semmi tragikus egyetlen egy bokszmérkőzésen sem. A boksz nem játék. Soha nem is volt az, és soha nem is lesz az!... Ball tehát elvesztette veretlenségét, McDonagh pedig némileg meglepetésre WBA International bajnok lett, új mérlege: 14-3-0; 7KO.

Sajnos csak az utolsó négy menetét láttam, de nagyon jó és élvezetes, remek iramú meccset hozott Martin Joseph Ward (15-0-2; 8KO) és Ronnie Clark (17-3-2; 10KO) csatája. A nagypehelysúlyú brit bajnoki címért kiírt meccsen előbbi, 25 éves angol öklöző volt a címvédő (első címvédése), míg kihívója a 31 éves skót, elsőre extravagáns hajával hívta fel magára a figyelmem, utána pedig nem épp képzett, ám annál vadabb, csapkodó stílusával. Nos, hogy mennyire vad és veszélyes volt a skót srác, arról Ward most már tökéletesen be tudna számolni, hisz a tizedik menetben még a padlót is megjárta ellene. Kihúzta azonban a nehezebb perceket, és végülis egyhangú pontozásos győzelmet aratott, így megtarthatta bajnoki címét. Kérdés, mi lesz később, a komolyabb kihívások alkalmával, és mennyit fog fejlődni a technikás, de nagy ütőnek nem tűnő fiatal Brit bajnok. Ward új mérlege: 16-0-2; 8KO. Ha időm engedi, egyszer talán végig is nézem ezt a meccset (de ezt már csak úgy magamnak jegyeztem meg).

A hétvége KO-ja címre a következő mérkőzés is joggal pályázhatna. A két résztvevő, John Wayne Hibbert (17-4-0; 11KO) és Martin Gethin (27-8-1; 11KO) alaposan kitett magáért, hisz remek és látványos meccsel változtatták csatatérré a ringet. A két brit fiú közül talán Hibbert számított esélyesebbnek, noha egyikük sem a verhetetlenség nimbuszával lépett a porondra. Mi több, Hibbert egy szemsérülésből következő TKO vereséggel érkezett a meccsre, így hát volt mit bizonyítania a 32 éves, korábbi Nemzetközösségi [Commonwealth (British Empire)] bajnoknak. Riválisa a 33. életévébe lépő Gethin, aki korábban Brit bajnok volt, az elmúlt nyolc meccséből ötöt elvesztett, igaz ezeket jó ellenfelekkel szemben tette, és tudvalevő volt, hogy ő is egy amolyan, mindenre elszánt, minden hájjal megkent harcos, akinek lételeme a boksz. Élmény volt nézni, ahogy félmosollyal az arcán mozgatja a fejét, és indítja az ütéseket (ezeket a jeleneteket többször is ismételték a szünetekben). A meccset egyébként az IBF International övéért rendezték, 10 menetre tervezve, kisváltósúlyban. Az első menetben Hibbert kezdett jobban, mégis a komoly, hangsúlyos ütéseket Gethin vitte be, és Hibbert bizony nagyon gyorsan felrepedt a szeménél, és véréből bizony ellenfele testére is jutott, így hamar véressé vált a csata. A menetek nagyjából ugyanolyan forgatókönyv szerint zajlottak. Hibbert talált többször, ám a "Quiet Man", vagyis a "Csendes Ember" (Gethin beceneve) vitte be a hangsúlyosabb találatokat, így minden felvonás szoros, és kiélezett volt. A vég a negyedik menetben jött el, mikor Gethin egy pusztító bal felütéssel állon vágta, majd rögtön egy jobb horoggal is eltalálta Hibbertet, aki durván megrendült, gyakorlatilag belefagyott a levegőbe. Az ütései után mellé lépő Gethin azonnal észrevette, hogy nagy gondban az ellenfél, és nyomban rátett egy jobb horgot, majd ismét egy bal felütést állra (szerencsére az újabb jobb horog már nem talált) és Hibbert rögtön lepadlózott. A súlyos leütés következtében a bíró, Michael Alexander, jó döntést hozva, azonnal leléptette az alélt Hibbertet, így Gethin értékes győzelmet szerzett, és az IBF International bajnoka lett. Új mérlege: 28-8-1; 12KO. Kőkemény, őszinte meccs volt, és érdekes, hogy nálam mindhárom menetet Hibbert nyerte, így 30-27-re vezetett (nem csak nálam, hanem az egyik hivatalos pontozónál is ez volt az eredmény). Így állt a meccs a 3 pontozónál: 30-27; 29-28 (Hibbert javára mindkettő), és 28-29 (Gethinnek). Még Gethin egy pontos vezetését sem érzem különösebben hibának, mert ezt a meccset így is lehetett látni. Persze azért szívesebben hiszek a saját szememnek. Azonban mindez mit sem számít, mert akár vezetett, akár nem, Gethin 4. menetes TKO sikert aratott.

Szintén remek mérkőzést hozott a sokat megélt, sokat látott, és igazán sok meccsen harcoló amerikai Carson Jones (39-11-3; 29KO), és a fiatal, veretlen angol, Ben Hall (9-0-1; 2KO) összecsapása. Ezt a csatát is tíz menetre írták ki, és itt is egy betöltetlen cím, a WBC International Silver címe volt terítéken, nagyváltósúlyban. Az tény, hogy Hall számára óriási ugrást jelentett ez a mérkőzés, hisz az eddigi ellenfelek minőségéhez képest, Jones teljesen más szintet képviselt, de bevállalták, hátha bejön, a korábban még Kell Brook dolgát is megnehezítő amerikai elleni meccs, és a győzelem. A 30 éves Jones rögtön irányítása alá vonta a meccset; 23 éves, "The Sensation" becenévre hallgató riválisa nem sok mindent tudott kezdeni ellenfele sokütéses, nyomásgyakorló stílusával. Az angol srác annak rendje és módja szerint bukta el a meneteket, és olykor nem kis ütésekbe volt kénytelen belenézni. A veterán rivális nagyon érezte a bunyót, teljesen az ő dominanciája jellemezte az ütközetet. Sajnálatos módon, Hall valamiféle kar-, vagy kézsérülést szenvedhetett, mert, mikor egy kiváló Jones ütészáporba próbált beleverni, látszott, amint arca eltorzul saját ütésének kivitelezése nyomán. Az egyoldalúvá váló mérkőzésnek Hall ringsarka a hatodik menetben vetett véget a törülköző bedobásával. Jones nagyon boldog volt a győzelem hatására, és ezzel javított a mérlegén is (40-11-3; 30KO), valamint az övet is megszerezte, amivel talán jó helyzetbe kerülhet a WBC, vagy akár más szervezet(ek) ranglistáin is. Nem épp fiatal már, viszont amekkora harcos, amilyen sok meccse volt, én nagyon remélem, hogy megkapja a lehetőséget egy világbajnoki mérkőzésre. Reális esélye nincs arra, hogy bajnoki címet szerezzen, de úgy vélem, sok, érdemtelenebb bunyós kapott már sanszot vb meccsen (pl néhány sorral feljebb a "fenomén" Cruz), és megingathatatlan véleményem, hogy az amerikainak is kijárna egy csata, és teljesen mindegy, hogy melyik címért, hogy melyik bajnok ellen. Remélem, összejön neki egy ilyen meccs, és azt is remélem, hogy látjuk még Ben Hall-t teljesen egészségesen, és jól bokszolni... Úgy hiszem, fogok írni egy rövid bemutatást Carson Jones-ról, mert számomra nagyon szimpatikus, harcos bunyós, aki megérdemli, hogy odafigyeljenek rá.

Ahogy látható, ezen a gálán nem feltétlenül az esélyesek győzelmeiről szóltak a történések (bár ez Angliában korántsem meglepő). A Jones-Hall meccs képei után következzen egy meccs (az utolsó ebben a bejegyzésben), ahol viszont bejött a papírforma (noha, nem kellett hozzá nagy jóstehetség, hogy ez így fog történni).

Ezt a meccset szándékosan hagytam a végére, mert ez tette rám a legmélyebb benyomást. Nem is maga a meccs, hanem a győztes személye, és teljesítménye. Eleve, ha egy korábbi amatőr bokszoló lép ringbe, aki szép sikereket ért el, én mindig tűkön ülve várakozom, mert ez esetek 95%-ban valami lenyűgözőt, és elképesztőt kapok, hiszen a jó amatőr bunyósokat élmény nézni a profik között. Valamint ezeket az egykori amatőr bunyósokat, én magam ilyenkor fedezem fel, hiszen, ahogy azt már korábban írtam, szinte egyáltalán nem követem az amatőr bunyót, így gyakran lenyűgözve hallgatom a kommentátorok beszámolóját a főszereplőről, vagy olvasom el utólag róla az írásokat, jellemzéseket a neten. És, ha mindez a nagy rácsodálkozás úgy történik, hogy egy nő lép a ringbe, akkor végképp odáig vagyok. Ugyanis női bokszot még úgyse nézek, mint amatőrt, amatőr nőit meg aztán pláne. Nincs bajom a hölgyekkel, láttam is már jó néhány csatát a gyengébbiknek mondott nemtől, ám nem vagyok oda a sokuk által képviselt, birkózós, csapkodós stílusért. Persze az igazán jók nyilván nem ilyenek, és ők nyilván tudnak igazán remekül, sőt látványosan is bokszolni (volt szerencsém brutális női KO-kat, és pazar csatákat is látni már az évek során), de egész egyszerűen nem nézem, nem követem, nem érdekel, nem köt le a női bunyó. Ez olyan, minthogy fociban sem nézek nőket (na jó, ott egyáltalán nem nézek meccset a nők között), viszont más a helyzet a kézilabdával, ahol viszont szívesebben nézem a hölgyek játékát, mint a férfiakét (és hát ez sem egy plázacicáknak való sport). Na, de nem is ez a lényeg. A lényeg, Katie Taylor.

Katie Taylor, egy nem akármilyen amatőr múlttal rendelkező ír bunyós, aki mindent megnyert, amit lehetett. Világbajnok, Európa bajnok, olimpiai bajnok, óriási közönségkedvenc. Hogy egész pontosak legyünk, a 30 éves leányzó hatszoros Európa-, ötszörös Európai Uniós bajnok, egyszeres Európa Játékok győztes, ötszörös világbajnok, egyszeres vb-bronzérmes, és egyszeres olimpiai bajnok (2012-ben). Ennyi nemzetközi éremmel szerintem ő Írország legnagyobb nemesfém importőre. A ringbe történő bevonulása előtt, csupán annyit hallottam a kommentátoroktól, hogy ötszörös világbajnok, na, erre rögtön felkaptam a fejem, és hát azt is elmondták, hogy ez az első, vagyis debütáló mérkőzése, így azt is tudtam, hogy valószínűleg szanaszét fogja verni az ellenfelét. Ellenfele a jóval szerényebb mérlegű, lengyel Karina Kopinska (7-14-3; 2KO) volt, akit viszont eleddig csak egyszer ütöttek ki a 14 veresége során. Taylor óriási ováció, hangulat és szurkolás közepette jött be a ringbe. Hihetetlenül jó érzés lehet így csatába indulni.

Ahogy várni lehetett Katie támadásait hozta a 6 menetre tervezett mérkőzés első felvonása, és rögtön kicsúcsosodott a két lány közötti óriási tudásbeli különbség. Katie nem engedett teret riválisának, és (ez óriási dicséret tőlem) igazán férfias, nagyon kemény stílusban lépett fel élete első profi meccsén az ír csodabunyós. Tulajdonképpen nem egy, nem két férfi van, akinél ezerszer látványosabban, sőt képzettebben bokszolt ez a harcos amazon. Persze lubickolhatott is a támadásokban, hiszen fantasztikus közönsége éljenezte, ellenfele pedig túl sokat nem tudott hozzátenni a produkciójához, de azért tény, hogy a lengyel lányzó is derekasan állta a rohamokat. Ami hihetetlenül tetszett még az ír hölgy bunyójában, az a tapintható elszántság, a kiütésre való törekvés, egyszóval a gyilkos ösztön volt. Olyan gyilkos ösztön fűtötte főhősnőnket, ami egy jéghegyet is lángra lobbantott volna! Imádtam, és imádom is az ilyen vehemens, mégis átgondolt, pontos, és technikás stílust.

A döntő fölény a harmadik menetre alakult ki; a sokadik, köteleknél történő sorozás (már-már zsákolás) után, Robert Williams vezetőbíró beszüntette a mérkőzést. Katie Taylor így TKO-val a 3. menetben köszönt be a profik táborába, és máris készülhet következő, december 10.-i meccsére, Viviane Obenauf (9-1-0; 4KO) ellen (ha, ne adja ég, közbe nem jön egy sérülés, vagy bármi, bármelyik fél részéről). Az a meccs is Angliában kerül majd megrendezésre, méghozzá Manchesterben, a Manchester Arénában (a korábbi M.E.N. Arénában). Ellenfele brazil származású, és Svájcban él, előző meccsén pedig közös ellenfelüket, Kopinskát verte 6 menetben pontozással. Nincs kétségem afelől, hogy Taylor azt a (szintén 6 menetre tervezett) meccsét is be fogja húzni. És, ha ez a lány nem lesz világbajnok, akkor senki.

Nézzétek meg... Futótűz van a szemeiben!

Taylorról, pontosabban az amatőr karrieréről hamarosan fogok írni egy kis összefoglalót, mert tényleg lenyűgöző, amit elért. Nem mondom, hogy minden meccsét meg fogom nézni, de ha úgy alakul, hogy láthatom bunyózni, biztos nem fogok elkapcsolni, hogy jaj, ne, női meccs! Biztosan lesz olyan is, hogy utólag nézem majd meg, ha jókat olvasok az aktuális meccséről, de még az is lehet, hogy teljes mértékben a rajongójává válok. De azért várjunk még, ne rohanjunk annyira előre, előbb lássuk meg, mire lesz képes az igazán jó ellenfelekkel szemben. Nagyon kíváncsian, érdeklődve várom a folytatást.